- Blog -

Korszakváltás, vagy Istenek harca

Alternatív történelem
2016-12-06

Csak akkor tudjuk megérteni valójában a „koppányi-magyarság” lelkivilágát és életszemléletét, ha megismerjük a történelmi igazságot DUX-KOPPÁNY, vagyis Koppány magyar hercegre vonatkozóan. Ugyanis róla és a „Szent Istvánnak” nevezett I. István királyunkra vonatkozó és ma is hivatalosan tanított „magyar” történelmet idegen, római-zsidó-keresztény papok írták meg népünk gyalázatára és Szent István dicséretére...

Amikor a zsidó és az arab világ mai, könyörtelen és minden eszközt bevető harcát nézzük, igazából azt kell mondanunk, hogy két - embercsinálta - Isten harca ez. Ugyanis Jehova csak a zsidók istene és Allah csak a muzulmánoké. És ezek az „istenek” - a zsidó és a mohamedán vallás tanítása szerint csak a saját népüket segítik. A két „isten” nevében aztán futószalagon mennek a robbantások, gyilkolások a hadi technika minden fejlett eszközével.

A közeli történelem felmutat olyan időszakot, amikor az emberirtást azok végezték, akik tagadták az Isten létezését. Az istentelen kommunizmus végezte hazánkban a „magyarirtást”. Akik ennek a „magyar holokausztnak” kivégző módszereit kitalálták és végrehajtását elrendelték, azok között sok olyan is volt, aki Jehova tisztelőjének vallotta magát.

Most Hazánkban (1999-ben) egy „posztkommunizmusnak” nevezett állapot van. Sokan vannak, akik tisztán látják az eseményeket, és ezek magukat a „kozmikus úton” haladónak nevezik. Egyikük sajtónyilatkozata a mai Magyarország népét így csoportosítja: az idegenszívűek, a Szentistvánosok és a koppányi magyarok, akik - mint mondja - „kisebbségben vannak”, akárcsak az uralkodó „idegenszívűek”. E megállapításon elmélkedve, sajnos azt kell észrevennünk, hogy az „idegenszívűek” Jehova istenhez tartozónak vallják magukat, a „Szentistvánosok” pedig a zsidó-kereszténység egyházaiba tartoznak, és „szentírásuk” egyik része azonos a zsidókéval, akkor is, ha a zsidó-keresztények ezt „ó-szövetség”-ként tartják „Isten szavának”. Tekintve azt, hogy ebben a „szentírásban” az Isten neve „Jehova”, az „idegen-szívűek” és a „Szentistvánosok” azonos úton haladnak. Ezt az utat azonban „kozmikusnak” nem lehet nevezni, mert azoknak irtására, akik nem Jehova istenhez tartoznak, érdekes utasításokat találunk ebben a „szentírásnak” nevezett könyvben. Okosodjunk néhány idézetből:

Óh! Urunk! - Seregek Ura! Izrael Istene serkenj fel!
Büntesd meg mind a pogányokat,... kik orcájuk vala Napkeletre fordulva imádkoznak a Napnak. ...Te Urunk, neveted őket és megcsúfolod mind e pogány népet.
(59. Zsolt. 6-7.) (Keletre fordulás: Ezékiel 8.16.)
Jertek, veszessük el őket, hogy ne legyenek nemzet.
Hogy ne emlegessék többé Izrael nevét.
(83. Zsolt. 5.)
Tedd őket olyanokká, mint a porfelhő.
Kergesd őket a te szélvészeddel Töltsd el orcájukat gyalázattal. Szégyenüljenek meg és rémüljenek el örökké!
Pusztuljanak... pusztuljanak,
hogy megtudják, hogy Te, akinek neve Jehova
egymagad vagy a felséges Isten.
(83. Zsolt. 14-19.)
Segíts meg minket szabadító Istenünk, hogy nyilvánvalóvá legyen a Te szolgáid kiontott véréért, e pogányokon való bosszúállásod.
(79. Zsolt. 9-10.)

Még sok hasonló idézetet tudnék ide írni, de nem akarom e könyv lapjait ilyesmivel betölteni. Nézze meg az olvasó Mózes és Józsué könyveit. Van bennük éppen elég. Nekünk tehát saját magunkkal, a kisebbségben lévő „koppányi magyarsággal” kell foglalkoznunk és tesszük is.
Ugyanis a magyarságnak ez a rétege már nevében is viseli az „idegen-szívűek” megvetését. A „koppányi” jelzőt ezek nemcsak a „pogányságra” vonatkoztatják, hanem az ő életükön kívülállókat, a „falusit”, a „bőgatyást”, a „parasztot” és a „magyar-nemzeti-ön-tudatúakat” is ide sorolják. Ez pedig náluk mind „kiirtandó fajzat”.
A „magyar” elnevezés - amit bár a „Szentistvánosok” is viselnek, nem egyformán értendő mind a két oldalon. Ugyanis:
„Szentistvános magyar” elnevezés alatt a zsidó-kereszténység valamelyik egyházához tartozókat értjük. Azokat, akik eleget tesznek vallási elő-írásaiknak és vallásuk szolgálatát a nemzet érdeke elé helyezik. Nekik „Szent Istvántól” kezdődik a magyar történelem.

Miután a zsidó-keresztény vallások mindegyikében a zsidóság „Isten kiválasztott népének” van tanítva, hirdetve és tisztelve, ezeket a „magyarokat” az „idegenszívűek”, az elit életükhöz szükséges szolganépnek tekintik és úgy is kezelik. Ennek a „szolga életnek” a megvalósításához pedig nagy segítséget nyújtanak zsidókereszténységünk papjai, főpapjai és a különböző egyházpolitikai szervezetek.

A „koppányi-magyar”... „másvallású” és ezért is nevezik „pogánynak”. Viszont ebben a „másvallásban” van elrejtve az ősi, Magyar Hit és, ezt nagyon jól tudják a hatalmi helyzetben lévő „idegenszívűek”, akik bizonyos „idegen hanglejtéssel” beszélik édes magyar nyelvünket.
Ezeknél a „koppányi-magyar” másvallásúaknál a „magyar” jelző azokat az egyéneket jellemzi, akik magyar nemzeti öntudattal élnek, vallásos kegyelettel ápolva a hun-magyar-pártus szent hagyományainkat.

Csak akkor tudjuk azonban megérteni valójában a „koppányi-magyarság” lelkivilágát és életszemléletét, ha megismerjük a történelmi igazságot DUX-KOPPÁNY, vagyis Koppány magyar hercegre vonatkozóan. Ugyanis róla és a „Szent Istvánnak” nevezett I. István királyunkra vonatkozó és ma is hivatalosan tanított „magyar” történelmet idegen, római-zsidó-keresztény papok írták meg népünk gyalázatára és Szent István dicséretére. Ha azonban az idegen történészek által írt magyar vonatkozásokat és a zsidó-keresztény-római egyház titkosan kezelt írásait böngésszük, a következő magyar történelmet találjuk:

„ISTVÁNNAK »VAJK« volt a neve. Csak a keresztelésekor kapta az István nevet. Apja magyar neve: Gécső (Géza). Édesanyja SARAL-DU, Vajk születése után hamarosan meghalt. Vajkot három, idősebb lánytestvére nevelte addig, míg apja újra meg nem házasodott és elvette a lengyel Adelhaidot, akivel nagyon sok idegen pap jött Magyarországra. A három leány testvér nevelte VAJK egy gyenge karakterű, önállótlan és befolyásol-ható ember lett.
996-ban Géza királyi küldöttséget meneszt Nagy Ottó német-római császárhoz a békesség érdekében. VAJK-István - apja tudta nélkül - csatlakozik a küldöttséghez. Ott megismeri az elhalálozott II. Henrik lányát, Geselát és ott, rögvest megkéri a kezét. Gesela örömmel mond »igent«, és István - szintén az apja tudomása nélkül - magával hozza Geselát. Így apját, a magyarok uralkodóját kész helyzet elé állította és István még abban az évben feleségül is vette Geselát, akivel igen sok fegyveres pap és egy testőrhadsereg érkezett. Veszprém várában települt meg István Geselával és sok német fegyveresével, akik a környékről elűzték a magyarokat, és egyre több területet foglaltak el, »királyi birtokként«.

István önállóan elhatározott és Géza akarata ellenére kötött házasságának megtörténte után Géza országgyűlésre hívta a nemzetség vezetőit azért, hogy együtt döntsenek a trónörökös személyéről, mert Géza semmiképpen sem akarta fiát - Istvánt -, akiről tudta, hogy teljesen Gesela és a vele bejött németek befolyása alatt áll és akaratuk szerint cselekszik - utódjául kinevezni.
Így az országgyűlés - egy akarattal - Koppányt jelölte Géza utódjaként, a magyarok uralkodójának. Nagy csapás volt ez István részére, de még nagyobb Geselának. Látszólag belenyugodtak, és István csak azt kérte, hogy Veszprémet és az oda telepített németeket senki se háborgassa. Ezt a trónörökös Koppány is megígérte azzal a feltétellel, hogy több német papot és fegyverest nem hoznak be az országba.

A »beszivárgás« és német fegyveresek nyílt bevonulása azonban folytatódott. így Koppány a következő évben (997) István ellen fordult. Magyar csapataival megtámadta Veszprémet, hogy megakadályozza a németek hatalomra jutását.
Az ütközetben - mely tulajdonképpen magyar-német háború volt, mivel István mellé egyetlen magyar sem állt - Koppány is megsebesült és SO-MOD (Somogy) várában ápolták. Koppány - sebesülése miatt - fiát, Vászolyt jelölte utódjául, illetőleg maga helyett, trónörökösnek.
E lépéssel még inkább maga ellen hangolta Istvánt és Geselát, akik azon törték a fejüket, hogy miképpen lehetne Koppányt félre állítani az útjukból. Fondorlatos tervet agyaltak ki!

István, a testvéri szeretetre való hivatkozással kérte a sebesült, de már lábadozó Koppánytól, hogy meglátogathassa őt. Koppány jóhiszeműen fogadta.
István magával vitte a német Hunt és Vencelin »lovagokat« és erős, fegyveres kísérettel mentek Koppány várába »testvéri látogatásra«. Beérve a várba, a németek elfogták és megölték Koppány testőrségét.
Koppány valóban testvérként és fegyvertelenül, egyedül fogadta Istvánt, aki kardot rántva felelősségre vonta a trónörököst, hogy – adott szava el-lenére - miért támadták meg a veszprémi német települést, és miért öltek meg sok német papot és fegyverest Koppány csapatai...?

Koppány még válaszolni sem tudott, amikor Hunt és Vencelin a »német« papi öltözetben lévő fegyveresekkel berontott, és Koppányt szörnyűségesen meggyilkolták.
István Gesela előtt akarta bizonyítani keménységét, amikor Koppány négyfelé darabolt testét a veszprémi vár négy kapubejárata fölé szögeztet-te. Ezzel egyértelművé tette, hogy szabad kezet ad a németeknek, és saját népét - a »MAGYAR«-t- megrettentette.
Amikor Géza értesült erről a szörnyűségről, magához rendelte Győrbe (a mai Székesfehérvár) Istvánt és Geselát, akik néhány »papot« is magukkal vittek erre a kihallgatásra. Géza iszonyú felháborodással szidta fiát, Istvánt és Geselát.

Megkegyelmezett nekik, de elrendelte, hogy Huntnak és Vencelinnek, német seregeinek, papjainak azonnal el kell hagyni Magyarországot!
Erre Gesela egyik »pap« kísérője tőrt húzott elő a reverendájából, és megölte Géza-Gécsót, a magyarok nagy királyát.
Így lett István, a király, a németek foglya, kit Vencelin avatott »német« lovaggá és így engedelmeskednie kellett a német lovagrend nagymesterének Vencelinnek. István első cselekedete az volt, hogy Koppány várát és birtokszállását Huntnak és Vencelinnek ajándékozta.

Ebből a »német lovaggá« lett árulóból faragta ki aztán a zsidókereszténység német-római egyháza az ő »Szent Istvánját«, akit ma is tisztelnek a félrevezetett magyarok és »törvényeire« hivatkoznak a hazánkba települt és a magyar népen uralkodni akaró »idegenek« és »mások«, - az »idegenszívűek«.”

Tudom jól, hogy az 1000 éves tanítás által megcsontosodott felfogást nehéz megváltoztatni. Mi azonban csak annyit akarunk bizonyítani, hogy: a zsidó-kereszténységünk által hirdetett „magyar” történelem NEM A NEMZET története, hanem a magyarországi zsidó-keresztény és német-római egyházé, mely I. István királyból „szentet” csinált. Ugyanis ez az egyház a „magyar” földre való érkezésének pillanatától kezdve, nyíltan és erőszakosan magyarellenes volt minden intézkedésében. Az ún. „mágus inkvizícióival” kiirtotta az ősi magyar történelmet és hagyományt hirdető regöseinket, lantosainkat, kobzosainkat és a szegény népet gyógyító „urusainkat”, mágus-orvos-papjainkat. Teljesen nyíltan kimutatták, hogy ők nem akarják azt, hogy a magyar nép művelt maradjon. Nem tűrték a magyar hagyományokat, hanem az „új hit” segítségével alázatos szolga-néppé akarták átalakítani nemzetünket. És ez a szándék ma is él!

Hazánkban pedig MA ez a „Szent István-i hagyaték” az idegenek ural-mának erős indoka lett. Az egyház által szerkesztett „INTELMEK”-re való hivatkozás (amit Szent István sohasem írt le),
„Adj Fiam helyet az idegeneknek, mert gyenge az egynyelvű ország.”
A „Szent Istvántól” eltelt 1000 év pedig azt bizonyítja, hogy nemcsak „helyet adtunk az idegeneknek”, hanem ezeknek az „idegeneknek” sikerült mindig megszerezni és megtartani a magyar nép feletti uralmat. Az „idegenek” között pedig sokan voltak az „üldözöttek” is.

Érdekesen tudósít erről Fehér M. Jenő: „Középkori Magyar Inkvizíció” (Transsylvánia Bs. As. 1968.) c. könyvében a következőképpen:

„Brunó olmüci püspök beszámolója szerint, mintegy tárt kapukkal fogadta a 13. század vallás üldözte tömegeit, a gazdagok kizsákmányolása ellen lázadókat, ugyanakkor, amikor a művelt nyugati országok menekültek elleni határzárlata folytán olyan sok emberélet pusztult el. A szabadságszerető magyarság szívesen fogadta a szabadságukért hazájukat elhagyó népeket, azok vallási és szociális helyzetének minden felülvizsgálata nélkül. Ezek a jövevények századok folyamán át megtarthatták nemzeti önállóságukat, országot alkottak az országban, és mint a művelt nyugat üldözött fiai, új otthonukban több kiváltságot kaptak királyainktól, mint pl. a székelyek. Az inkvizíciós perek folyamán látni fogjuk, hogy hamarosan éppen az erdélyi szászok, akik a »Diploma Andreana« a középkorban egyedülálló kiváltságait annyira ki tudták használni a maguk javára, hogy még a környékbeli magyar nyelvű falvak papjait is az inkvizíció elé állítják, ha a magyar hívekkel magyar nyelven foglalkoznak.

Kolozsvár domonkos rendi kolostorában, még 1465-ben is ujjal mutogatták a »magyar szónokot«, akit Mátyás parancsára ki kellett jelölniök. A szebeni szász prépostok könyörtelensége az inkvizíció terén a magyar ügyekben, a tizedkövetelésekben, egyenesen a lelkiek rovására megy. Segítőtársaik az Ispotályosok, akikhez magyar vagy székely beteg nem nagyon került be, viszont tűzzel-vassal irtják a nép ősi magyar papjait, a sámánokat, nem annyira vallásuk miatt, hanem azért, mert orvosló ősi szeren örökölt tudásukkal néha nagyobb, de majdnem minden esetben egyenértékű gyógyító tehetséggel álltak népük elesettjei és szegényei mellett. S mindezt azért, mert az ő anyagi érdekeiket sértették, elvonva tőlük a betegek nagy számát.”

A fentieket azzal a - szinte állandó valósággal - egészíthetjük ki, amely szerint a zsidó-kereszténységet államvallássá tett és abba tartozó, azt védelmező uralkodóink évszázados inkvizícióval irtották a mai „koppányi” magyarság őseit.
Azokat, akik nem akarták elhagyni ősi hitüket, a NAPISTEN felé való fordulásukat, Üdvözítőnkhöz érzett lelki tartozásukat, minden közvetítő nélküli lelki kapcsolatukat, mely hatalmas erőt adott nekik, amikor mint „eretnekek” a kínzások és gyötrelmes vallatások szenvedői lettek. A „vallatók” és „kínzók” pedig a zsidó-kereszténységnek „idegen” püspökei, prépostjai és papjai voltak. Aki elolvassa Fehér M. Jenőnek fent említett könyvét, amiben csak a domonkosok inkvizíciójának jegyzőkönyvei vannak általa - egy volt domonkos-rendi által - „átszűrve”, az ott így „átszűrten” közölt borzalmas vallatások ismeretében elképzelheti, hogy valójában mit szenvedhettek a ma ún. „koppányi-magyarság” ősei - és lelki vezetőik, a mágus papok.

Szükségesnek látom, hogy itt - a „mágus” elnevezésnél - megálljunk egy pillanatra a fogalmak tisztázása végett. Ugyanis Fehér M. Jenő következetesen „sámánnak” nevezi a „mágust”.
Ezt az önkényes változtatását azzal indokolja, hogy a „Napisten” neve Babilonban SAMAS volt, és ebből származtatja a „saman” elnevezést. Ezzel - talán minden rossz szándék nélkül - a finn-ugorosok elméletéhez simul, hiszen a primitív északiaknak csak „révülő sámánjaik” voltak. Fehér, úgy látszik, nem tudta, hogy „samanu” sémi-akkád elnevezése az „olajkezelő” papsegédnek. De megtaláljuk a sumer-káldeus szavak között is, mint „SAMAN”, igen régi képjelként, mint a „szent-olaj-korsó” jelentéssel, foglalkozásként pedig „jövendőmondó, jós”.

De Fehér maga is elismeri, hogy az inkvizíció alá vetett „magyarok”-at sem a nép, sem a jegyzőkönyvek sohasem említik „sámán” néven. Csak és kizárólag „mágus papjai” vannak a népnek. Ismét idézünk Fehértől:
„A »sámán« nevet a jegyzőkönyvek soha sem említik. Minden mágust, vagy ha tekintélyes, öreg sámánról esik szó, »pontifex ma-gorum« mágus főpap néven illetik. Ez érthető is, mert a középkor a »mágusok« nevét, a sok keletről Európába szakadt vallási eretnekség nyomán sokat hallhatta, mint kárhoztatott nevet. A mágusok osztályon kívül álló, félig kuruzsló, félig misztikus csodabogárszámba mentek a középkor hajnalán és még később, a 13. században is, így nincs mit csodálkoznunk, ha éppen a hit tisztaságának védelmére rendelt intézmény végrehajtói, az inkvizítorok ezt a félig megvető kifejezést használták egy olyan vallás papjaival szemben, amelyet eredetétől pogánynak tekintenek. A perzsa és egyáltalán a mezopotámiai vallások ellen a latin és görög keresztény egyházak sokszor nem tudnak jobb fegyvert használni, mint a leglehetetlenebb és legmegdöbbentőbb rágalmakat. Semmi sem hangzott előttük megvetendőbbnek, mint a »mágus« név. Az egyházatyák Szent Jeromostól Tertuliánig, Eusébiustól Clementinusig átvették a görög és latin pogány költők és történészek összes fekete színeit a keleti mágusok és később ezek népeinek gyalázására.

A »sámán« helyett tehát mindenütt »mágus« szerepel a jegyzőkönyveiben, mintegy kifejezve a szónak »mellékízét«. Nem is feltűnő ez, hiszen a pogány papság megjelölésére már a karolingi idők avarjainak a papjait is mágusoknak nevezik a nyugati krónikák, kifejezve ezzel varázslói tehetségüket is.”

A fenti idézetből láthatjuk, hogy a Kr. u.-i 15. században ugyanaz a helyzet van Magyarországon, mint amilyen az „Üdvözítőnk” idejében volt Júdeában. Ugyanis Őt is és Keresztelő Szent Jánost is egyszerűen „mágusnak” nevezték a zsidók. A judaisághoz simított evangéliumi fordítások az eredeti görög szöveg „mágus” szavát „ördög van benne” (Mt. 11., 18.) vagy „Belzebub” (Mt. 12., 24. és Mk. 3.22) kifejezésekkel helyettesítik be. De tudjuk, hogy az Üdvözítőnk-korabeli Júdeában ugyancsak a „mágus” kifejezés volt a gyűlölet maximumának a meghatározója. Ez is beletartozik, már csaknem 2000 éve az „istenek harcába”, hiszen „mágusaink” és a mai, kozmikus úton haladó -„koppányi magyarság” is a NAPISTEN felé fordul, és atavisztikus öntudattal nevezi ezt a NAPISTENT a Magyarok Istenének! Üdvözítőnknek azon kijelentése szerint, hogy: „Én és az Atya EGY VAGYUNK!”, az életet adó NAP felé fordulásunk, a fénybe-állásunk már maga a győzelem ebben az áldatlan küzdelemben, hiszen a mi NAP-ISTENÜNKET semmiféle egyházpolitikai irányzat kisajátítani, eltulajdonítani, megváltoztatni nem tudja.

De Napistenünktől el nem választható a Földre küldött „Világ Világossága”, a „Világ Világa”, Üdvözítőnk, akit az evangéliumok csak Jézus Krisztusnak hívnak. Ősi hitünkben Ő a Napisten Fia. Ezért találjuk meg a néphagyományban az „Öregisten”, „Jóisten” kifejezéseket és Jézus Urunkat e néven nem nevezi az őshagyomány. Viszont az ún. regék és mondák mégis beszélnek Róla anélkül, hogy így neveznék.

Magyar Adorján írásaiban találjuk meg ezeket a vonatkozásokat és - mondhatni - szent hagyományaink foszlányait, amiket az inkvizíciók semmiképpen sem bírtak elnémítani. A sokszínű és sokváltozatú Csodaszarvas mondánkból idézek egyet Magyar Adorján könyvéből:

„Velem jer, áldott Nap, velem jer fényes Nap, Világ Világossága, hívat Édesapád, égbeli Atyád, mert kevés a világosság, csak csillagok világítanak, homályos a Világ.”
Mintha a mostani „korszakváltás” idejére vonatkozna mindez, hiszen valóban igen „homályos” a világ. A „Jer velem... Világ Világossága” kifejezés kétségtelenül drága Jézus Urunkra vonatkozik, aki a mi földre szállt Napunk és igen nagy szükségünk van arra, hogy velünk legyen az igazságban, a tanításban és a tudásban, a „Mag” hintésében.

Ő, a mi földre szállt Napunk, nem lehet a politikai köntösű és eddig hirdetett zsidó Jézus Krisztus, Saul rabbi ideológiájának elképzelt, de így, ilyen minőségben sohasem létezett alakja, hanem a próféciák által megjövendölt és várva várt „Fény-Fia”, „Jézus Király - a Pártus Herceg”, amiképpen Őt neveztem a Róla írt és ilyen című könyvemben.

Most én is Hozzá esedezem és mondom így: „Jer velem, áldott Napom, hogy ebben a könyvben is Igazságot szólhassak, mert nagyon homályos lett a Magyar Világ!”
De bizakodjunk és biztassuk egymást az „újra-éledésre”. Kérjük így együtt Istenünk segedelmét. Énekeljünk Hozzá szintén együtt. Te ott, én itt, a következőképpen:
Bánattól könnyes két szemünk - Szenvedéssel teli életünk. - Te vagy minden reménységünk. - Isten áldd meg Magyar Népünk!

Részlet Badiny-Jós Ferenc „Ősmagyar hagyományaink” című könyvéből.

Megnézem a könyvet

<< < >> >
Ez a honlap sütiket használ. A sütik el­fo­ga­dá­sá­val kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Adatvédelmi nyi­latkozat: GDPR