- Blog -

Nimród gyűrűje, Pilisnek pecsétje

Magyar ezotérium
2016-12-10

Nimród gyűrűjének a másik jelentése a „nagy gyűrű” fogalma, ami már túllép magán a gyűrűnek a jelentésén, és a szakrális geográfia lényegéhez kötődik. A gyűrű által való „megpecsételése” egy területnek azt jelenti, hogy a felsőbb hatalom (Nimród) megpecsételés-megjelölés szakrális égi aktusa által megjelöli birodalmának a „szívét”. S ez a hely, ahol Nimród birodalmának a szakrális szíve dobog – maga a PILIS, DOBOGÓKŐVEL A SZÍVE KÖZEPÉN...

„Ez a gyűrű, kerek gyűrű,
Nimród gyűrű. Pilisnek pecsétje
ez a gyűrű minden magyar segítsége”
(Nagy László gyűjtéséből)

Már az „Ennek a világnak” című, a Pilisről és a pálosokról szóló könyvemben említettem a szakrális geográfiát, mint olyan régi tudományt, amiről alig hallani manapság. Ennek ellenére igen fontos a magyar történelem egy, a hivatalostól eltérő, de a történések mélyebb valóságát máig megőrző megismerése szempontjából is, általa a nimródi hagyományhoz is közelebb juthatunk. Hiszen az égi Nagy Vadász a mítosz- illetve a magyar mesehagyomány szerint:
„ott született, ott lakik és ott is pihen meg, ahol a csillagok őt magát oly tökéletesen megformázzák”.

A magyar mesének ez az utalása egyértelműen a háromszoros beavatásban részesült Hermésznek, azaz Hermész Triszmegisztosznak a rejtett bölcsességére való hivatkozást jelenti. Ugyanis az, ami fent, az lent. Ugyanaz van bent, ami kint. Tehát Nimród alakját őrzi az a csillagkép együttes, ami őt magát mintázza. Azt a régi bölcsességet így képezhetjük tovább: Nimród alakját viseli az a csillagkép, ahol ő maga a mítosz szerint lakik. Ez az ami a fenti világ égi azonosságát hivatott bizonyítani. Nimród földi világának égi azonosságát pedig egyértelműen az példázza, hogy Nimród földi világa ugyanazt a formát, alakzatot őrzi, amit maga Nimród teste is formáz. És ezzel meg is feleltünk a hermészi ezotéria egyik, a világi felülethez a legközelebb eső bölcsességére.

„Íme az ég alakja zárja körbe a Nagy Vadász alakjával a Nagy Vadászt és annak a nagy alakja jelenik meg a Nagy Vadász birodalmának az alakjában.”
Erre az egyiptomi indíttatású analógiás csillagbölcsességre még visszatérünk. Külön foglalkozunk majd az Orion csillagképpel-csillagvilággal is, ami Nimród „égi otthona”.

Most járjuk körbe és próbáljuk megismerni magát a szakrális geográfiát, az ősök mára már rejtett tudományát, aminek a magva az a kozmikus-karizmatikus csillagbölcsesség, amiről az előbb beszéltünk. Ennek a bizonyos „elfelejtett tudománynak” egy igen vékony, de nagy-részt hamis és az idők folyamán szándékosan elködösített szelete ugyan része lett az európai okkult tudománynak. Sőt a mai köznyelv is őriz ebből a régi tudományból bizonyos apró morzsákat. Ilyen az Olaszország alakjára, mint olasz csizmára való utalás összhangba hozva az olaszok öltözködési mániájával. Vagy nagy ritkán, de szoktak a történelmi Magyarország alakjának az emberi aggyal való hasonlatosságára utalni. S ekkor megemlítik, hogy feltűnően sok nagy „agy”, nagy tudós kerül ki a magyarok közül.

De a szakrális geográfiáról való teljes tudás a maga mélységeivel még várat magára. Itt kell kimondanunk, hogy vitathatatlanul rosszabb helyzetbe került ez az elfelejtett tudás, mint a vele szegről-végről spirituális összefüggésüket tekintve rokon asztrológia, amit oly sikeresen választottak le ikertestvéréről, az asztronómiáról, hogy ezzel (tisztelet a kivételnek) végleg a felületes műkedvelők és az örökké kételkedő és aggályoskodó tudományosság tökéletes prédájává vált. Minden bizonnyal ez is volt a célja ennek a hosszú korokon keresztül tartó sikeres és sötét spirituális műtétnek.

Summa-summárum a szakrális geográfia tudománya egyszerűen elveszett az idők folyamán. Csak apró utalások maradtak ránk a hieroglifákon, rovásírás töredékeken, régi leveleken, okiratokon, egyéb történelmi dokumentumokon.
Mindezek a szétszórtan heverő és a jelen számára nagyon nehezen érthető utalások mondjuk ki, nem sokkal jelentenek többet a semminél. Vajon ez az elveszett tudomány a nagy jelentősége miatt, szándékosan veszett-e el az utókor számára? Vagy a vak véletlen ejtette ki ezt az őstudományt az Idő kosarából?

Hogy megtaláljuk az okát annak, hogy miért is veszett el ez a nagyon régi „Biblia előtti”, nimrudi ősi tradíció a jövő számára, akkor a kutatást nagyon mélyről és messziről kell kezdenünk. Létezett egy atlanti eredetűnek tartott, nagyon régi őshagyomány, amit az egyiptomiak hoztak magukkal abból a legendás országból, ahonnan később Észak-Afrikába, a Nílus mellé költöztek.
Feltűnő, hogy ők maguk, az egyiptomiak nem nagyon beszéltek erről a nevezzük úgy „eredetországról”. Ehhez a kérdéskörhöz tartozik az a furcsa, a megszokott történelmi képtől teljesen eltérő tény, hogy az egyiptomi kultúra nem egy hagyományos, lineáris fejlődésen megy keresztül, hanem ellenkezőleg. Az egyiptomi (már ismert) történelem legfőbb jellemzője a lassú majd egyre gyorsuló deszakralizáció, a szellemi dolgok időben való folyamatos hanyatlása, elhalása.

Ezzel a különös és sok mindent sejtető bizonyossággal tisztában volt többek között a szép Kleopátra éppen úgy, mint a delejes hatalommal és vas-akarattal rendelkező Napóleon is.
Egyiptom kultúrája az Ó-birodalommal kezdődően hatalmas világossággal, nagy vallási és azzal összehasonlíthatatlanul kisebb világi örökséggel bukott bele az ismert történelembe. Kifinomult, minden bizonnyal nagyon régi tradíciókkal indult az útjára ez a kultúra, hogy aztán az idők folyamán elnyelje ezt a nagy örökségű birodalmat a sivatag forró homokja.

Ennek a nagyon régi történelem előtti tradíciónak a fő gondolatát a Tabula Smaragdina őrzi. S ennek az ősrégi tradíciónak a lényege nem más, mint magának a szakrális geográfiának is a kvintesszenciája.

Ami fent, az lent
S ami lent, az fent.

A magyar mitológiát a maga nyelvén átörökítő mitikus magyar mesében a Nagy Vadász, aki hatalmát az égből kapta, a „fenti”’ égi világot akarja a földre lemintázni, hogy ezzel a gondtalan örök élet születhessen meg itt a földön. A Nagy Vadász, aki azért „vadász”, mert örök figyelemmel kíséri a hozzá tartozó végtelen világokat, és azokra folyamatosan vadászik, és akik az ő örök ellenségei. Tehát azok, akik az „égi azonosság”, a „Háromszor nagy Hermész” bölcsességét nem osztják, azok a Nagy Vadász világával szemben állnak. Itt, ebben az összefüggésben egyértelműen feltűnik egy mitikus kapcsolódás a régi egyiptomi szellemi hagyomány és a néphagyomány őrizte nimródi tradíció között.

Ebben a számunkra oly érdekes régi mesevilágban egyértelműen tetten érhető még az egyiptomi tradícióval való kapcsolódás mellett egyfajta sajátos „kozmikus antagonizmus”, egy nagyon mélyről hozott mitikus ellentét felszínen tartása. Ez az igen feszesre húzott és állandósított antagonizmus viszont már az alexandriai gnózis világába visz minket. Oda, ahol szinte rétegről-rétegre rakódva különböző, látszólag ellentétes vallási elveket gyúrt össze az a bizonyos sokat emlegetett alexandrizmus.

A régi nimródi magyar tradíciót megőrző mesekincs nyomán eljutottunk hát a régi egyiptomi, hermészi bölcsességhez és a nála jóval fiatalabb, de nagyon régi spirituális magot őrző alexandriai gnózishoz. Mindkettő ismerte a szakrális geográfia spirituális bölcsességét. A régi egyiptomi tradíció „használta” a földrajzi területek spirituális meglelkesítésének ősi bölcsességét. Alsó- és Felső-Egyiptomnak a világban elfoglalt helye és a beavatott egyiptomi papok által közreadott „alakja” (formája) hitük szerint meghatározta az adott területnek az istenekhez való viszonyát és ezáltal magát a „szent formán” belüli életet is. Ennek az ősi hagyománynak az ismerete egyiptomiak szerint magával hozta az istenektől az eszes élőlényeknek adott egyik legnagyobb és egyben legveszélyesebb képességét, a metamorfózist, a lényeknek az egyik lényből a másikba való átváltozásának az okkult képességét.

Maga Nimród a Nagy Vadász is rendelkezik a mese által megőrzött mitikus emlékezés szerint ezzel a különös képességgel. De menjünk tovább, az Alexandria gnózis az örök ellentétek feszesre húzása mögött is őrzi a megnyilvánult alaknak, formának és a spiritualitásnak a nagyon erős egymásra hatását. A gnosztikus gémákon található különös, metamorf keveréklények és a különböző formákat és ezáltal spirituális tulajdonságokat „megformázó” területek, antik „világok” bizonyítják a szakrális geográfiáról való tudás jelenlétét.

A Nimród gyűrűje kifejezés a magyar hagyományban két egymásból következő dolgot takar. A gyűrű a maga hagyományos fogalma szerint egy valahova tartozást, szép magyar szóval „eljegyzést” takar. Ennek a valahová tartozásnak az emberi életből vett igen sarkalatos példáját maga az esküvő, a társválasztás rítusa adja. Ha a gyűrűt felhúzza valaki, az egyház szakrális parancsa szerint örökre választott. Más választása nincs. Régen még a „fényes”, boldog időkből származó gyűrűviselés azt jelentette, hogy aki azt viselte, az valamit képviselt, valahová tartozott, valahogy úgy, amint az történik a sikeres földi esküvők esetében.

Tehát a nimródi gyűrű egyik analógiája maga a „valahová tartozás” jelzése. Ez a mitológia szerinti „kis gyűrű” jelentése. Nimród gyűrűjének a másik jelentése a „nagy gyűrű” fogalma, ami már túllép magán a gyűrűnek a jelentésén, és egyértelműen az általunk már sokat emlegetett szakrális geográfia lényegéhez kötődik. Vagyis a gyűrű által való „megpecsételése” egy területnek azt jelenti, hogy a „ható” felsőbb hatalom (jelen esetben Nimród) megpecsételés-megjelölés szakrális égi aktusa által megjelöli birodalmának a „szívét”, spirituális központját, azt a helyet, ahonnan ez a birodalom a szakrális erejét (ma úgy mondanánk energiáját) kapja. S ez a hely, ahol Nimród birodalmának a szakrális szíve dobog – maga a PILIS, DOBOGÓKŐVEL A SZÍVE KÖZEPÉN.

Ez a hely Európa égi azonosság szerinti földrajzi és mitikus középpontja és Magyarország „szellemi közepe”. Hiszen – ami fent, az lent – Ez az a helye Európának, amit a „babonás” középkor, az, amelyik még ismerte a szakrális geográfia és az égi beavatások bölcsességét, úgy nevezett, mint „Jó Buda” fölötti vidéket, hogy – az Ég vidéke. Ez az „égi vidék” adott helyet a magyarok első mitikus városának, a mára eltűnt Ősbudának és annak az első magyar szerzetesrendnek, amelyet Boldog Özséb alapított meg a Pilis rengetegében, Európa közepén, az „élő” magyar föld dobogó szívében, az őserők „Dobogókövén”.

Részlet Gönczi Tamás „Nimród Gyűrűje” című könyvéből.

Megnézem a könyvet

<< < >> >
Ez a honlap sütiket használ. A sütik el­fo­ga­dá­sá­val kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Adatvédelmi nyi­latkozat: GDPR