- Blog -

A táltos, a fény harcosa

Misztikus vallástörténet
2017-06-23

Táltosaink legtöbbször fehér bika képében küzdöttek meg a fekete bika alakját felöltő gonosszal. Mint Diószegi Vilmos írja: „Az állatalakban viaskodó táltosok nem akármilyen, hanem meghatározott színűek. Ha bikaalakban küzdenek, akkor a bikák színe mindig ellentétes: világos (fehér vagy szőke) bika viaskodik a sötét (füstös vagy fekete) bikával.”...

„A gyógyítás, a boszorkányok kézrekerítése és téteményeiknek elrontása könnyebb mesterségükhöz tartozott. Támaszthattak vihart; jövendöltek bajt és időt; elháríthattak veszedelmet; megmondták, mi a teendő, különös bajokban, mely tájakat ajánlatos elkerülni és miért, bizonyos éjszakák idején. Arról álmodtak, amiről akartak; tisztán láttak, oly dolgokat is, miket közönséges ember szeme észre se vehetett…” (Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa)

„Ha az emberben él a vágy, hogy kitanulja a sámán útját, Nagyapánk, a Tűz tanítja majd. A Tűzre kell hallgatnia, mert a Tűz beszél, a Tűz tanít. Napközben a Naptól tanulunk. A Nap tanít, Apánk, a Nap.” (Matsúwa, huichol sámán)

Táltosainkat a Naphoz és a tűzhöz a legszorosabb, legbensőségesebb kapcsolat fűzte. Nyelvünk is mutatja, hogy a révül (régebben réül), a reggel, ragyog, részeg, regös, rév szavaink összefüggnek a hajnali és alkonyi Nap óegyiptomi Ré nevével, amit az is megerősít, hogy manysi nyelvrokonaink ré(y), rai, regh szavainak jelentése: hőség, forróság, meleg2. Eliadének feltűnt, hogy a gyógyítás és a jóslás Apollónhoz, a hüperboreusoktól (azaz szkítáktól, avaroktól – hiszen a görögökhöz érkezett Abaris is hüperboreus volt) érkezett Napistenhez kapcsolódott. Diószegi Vilmos szerint is az Apollónhoz fűződő „görög” extatikus jelenségek sámánhitű népektől valók voltak. Az sem lehet véletlen, hogy Egyiptomban a varázserő, Heka, aki fényként is manifesztálódott, a Napisten, Ré bárkáján utazik. Varázs és parázs szavaink hasonlósága (valamint a máglya és a mágia szavak esetleges kapcsolata) a tűz és a táltosság szerves összetartozására enged következtetni. Sőt, a tűz szavunk a tudás és a tudat, valamint a tátos szavainkkal közös gyökerű. A hős szavunk pedig a hő-ből képződött, tulajdonképpen azt jelenti: „heves”. Közép-ázsiai sziklarajzokon a „Nap-fejű” emberek sámánok lehetnek.

Róheim Géza írja, hogy „a giljak példa feltünteti a tűz és az extázis közötti kapcsolatot. Ha a samánnak sehogysem sikerül a betegségszellem kiűzése, akkor az ar-nymndkechn nevű segítőszellemet hívja. A szellem tűzgolyóvá változva a samán hasába hatol és innen kiindulva betölti egész testét, úgy, hogy az extázisban levő samán szájából, orrából és minden testrészéből tűz tör ki. Mikor így megtelt tűzzel, ajkával megérinti a beteg testrészt és a betegbe átömlő tűz kiűzi a démont. Az eszkimó angakok (samán) testét fény övezi. Látja a természetfeletti dolgokat. Mennél erősebb a fény belsejében, annál messzibbre lát és annál nagyobb a természetfeletti hatalma. A fény intenzívebbé válik, erős nyomást érez és úgy érzi, mintha hályogot vennének le a szeméről. Ez a tűz megvilágítja számára a múltat és a jövendőt. Halála után a fény másvalakibe megy át és samánná teszi az illetőt. A közönséges halandónak is több lelke van, ezeknek egyike az életet adó meleg. A mythikus felfogás mögött, hogy t.i. a samán védőszellemei tűzszerű lények, az a képzet vonul meg, hogy a samán ereje voltaképpen hő, vagy legalább is a természet jelenségei közül leginkább a tűzhöz, hőhöz hasonló.” Eliade a mágikus hő jelképiségéről ezt írja: „A mágikus vallási hatóerőt sok primitív nép valóban égetőnek képzeli, és hőség, égés, nagyon forró stb. jelentésű szavakkal fejezi ki. Az orvosságos ember és a sámán ezért iszik sós vagy fűszerezett vizet és eszik rendkívül csípős növényeket; így próbálja növelni belső hevét. Azt, hogy ez a mágikus hő valós tapasztalatnak felel meg, bizonyítja a sarkköri vidékek és Szibéria sámánjainak, illetve a Himalája aszkétáinak a hideggel szembeni rendkívüli ellenálló képessége. Másfelől, a sámánokat a tűz uraiként tisztelik: eleven parazsat nyelnek, vörösen izzó vasat vesznek a kezükbe, tűzön járnak stb.”

Hogy mennyire illenek az idézett leírások a mi táltosainkra is, arról egy XVIII. századi Békés megyei boszorkányper jegyzőkönyve tanúskodik: „Almási György vallomása: Az Erdő hátra lévén, Sánta János oly közel volt a tűzhöz, hogy a láng ugyancsak megcsapkodta. Mondották neki: János kellj kijebb a tűztől, mert megégsz. Mire Sánta János azt mondotta: Nem bánom, ha a világ hallja is, látjátok, ez a tűz süt engem, de én azt tízszerte jobban sütöm.” Kihallgatták Kis Jánost is, aki ezt mondta még erről az esetről: „A nagy láng mindjárt erőssen a feje felett csapkodott, és csak egy arasznyira ült a tűztől: de még csak meg se perzselődött a haja tőle.” Egy magyar adat szerint „mikor a tátosok jártak, tejet, tojást, borsot adtak nekik. Ha a borsból a tátos három szemet bevett, akkor nagyon erős volt” (A bors, mint más csípős ételek is, nagy erőtartalmúak az ősi szemlélet szerint.) A kiváló kolumbiai néprajzkutató, Gerado Reichel-Dolmatoff a tukano sámánokról írja: „A pajé lelkének legfőképpen »világítania« kell; erős fénnyel kell ragyognia, hogy a sötétséget leküzdje, és láthatóvá tegye mindazon dolgokat, melyek a rendes tudás és gondolkodás elől rejtve vannak … Erről az erőteljes kisugárzásról azt tartják, hogy közvetlenül a naptól származik, és magjellege van. A nap termékenyítő energiája átsugárzik a pajéra, abban az értelemben, hogy ő maga válik a kreativitást és vitalitást tartalmazó erő hordozójává.” A mi táltosainkat – megvilágosodott bölcseinket/varázslóinkat – ugyanígy hatotta át a Nap és a tűz fénylő varázsereje, mellyel gyógyítottak, és látnoki képességet kaptak, és képesek voltak megküzdeni a sötétség hatalmaival is. Táltosainknak még Amon óegyiptomi Napistenhez is lehet közük, ugyanis Amon nevét „elrejtett”-ként értelmezik, ami egybevág a táltosok rejtezésével (azaz révülésével), az isten tollas fejviselete pedig a táltosainkénak a párhuzama.

Szűcs Sándor írta az egyik táltosról, hogy „a nap lementéből és ragyogásából jósolt” és „a tűz lángján keresztül nézve, maga elé sorakoztatta a boszorkányokat.” Egyik erdélyi mesénkben a táltos.hős a Napba megy. De a legmegdöbbentőbb, perdöntő bizonyíték az, amit Szűcs Sándor örökített meg egyik könyvében: „A táltos halála után oda jutott, ahol a nap éjszaka tartózkodik. Amikor végórája elérkezett, ott termett a föld pereménél és belekapaszkodott a lenyugvó napba. Avval ment el.” Azaz a táltos a Nappal (Ré-vel) ért napnyugtakor révbe, vagyis révedt el a túlvilágba! A táltosokat a 7. (vagy/és a 14.) évükben álmukban ragadják el, akkor nyerik el tetszhalálhoz hasonló, három napos rejtezésükben a beavatást. A rejtezés vagy révülés pedig nem lehetett más, mint túlvilági utazás a Napba, a Napistentől varázserőt (látást, stb.) nyerni. A hetes szám ősidők óta a Nap szent száma, a magyarságnál közismerten óriási jelentőségű volt mindig is (hét törzs, hét vezér, hetedhét ország, stb.). „Feltűnő a hetes szám gyakori előfordulása az Apollón mítoszokban és a kultuszban. Hét kört írtak le a hattyúk Délos szigete felett Létó vajúdása közben, mígnem az isten világra jött. A hónap hetedik napján született. Ünnepei mindig a hónap hetedik napjára esnek. Ő a hetes szám őre, ő védi Théba hetedik kapuját. Ünnepein olykor hét lány és hét fiú énekel, helyenként hét hím és hét nőstény állatot áldoznak neki” írja Hegyi Dolores. Néphitünk szerint a Nap a hetedik, legfelső égben van. A hetedik gyerek (a Nap-gyermek?) „szerencsés volt, mindent tudott, a jövőbe látott. Meglátta a földbe rejtett kincset, általában hét, Szarvas vidéki hit szerint tizenegy és huszonegy éves korában, ill. addig, amíg szűz. Acéltükörre vagy hüvelykujjának körmére nézett… fehér mákolajjal, néhol szentelt olajjal, ill. gyíkolajjal megkenték, és a körmöket egymás mellé téve, azokon át merőn a földre nézett. Az egész nyelvterületen hitték, hogy sikeresen gyógyít.” Táltos tehát gyakran a hetedik gyerekből lesz, aki hét esztendős korában elszökik, hogy megküzdjön a farkasokkal vagy/és a fekete bikával. A manysik Világügyelő Férfiúja Napisten, ő a hetedik, a legkisebb istenfi, aki eredetileg nagy sámán is.

Egy palócoknál feljegyzett elbeszélés szerint „a foggal született gyereket 7, vagy 14, vagy 21 éves korában elviszik napkeletre. Ott iskolázzák és mint garabonciás kerül vissza. Vigyázni kellett rá, ha jött a nagy szél, mindig meg kellett fogni.” (Tehát nemcsak a hetes, de szorzatai is különös jelentőségűek ebben a hagyományban.) Mint Jankovics Marcell írja, „a fény a fehér színben, az arany fémben (fény ~ fém): a hős(nő) aranyhajában vagy aranykincsben, bűvös eszközben tárgyiasul, vagy magában a hős(nő)ben ölt testet…” A fény, a Nap tehát a varázserőkkel bíró táltos-hősökben (ill. – hősnőkben) inkarnálódik, azaz ölt fel emberi alakot. Meséinkben e hősök nevei gyakran beszélő nevek, melyek viselőik eredetére utalnak, így a Tündérszép Majlona című mese hőse Nap királyfi. „Napos neveknek tekinthetők a Hajnal János, Hajnalka típusú nevek, melyeket fényszabadító hősök viselnek. (Hajnallal tér vissza a fény, amit az éjszaka elnyelt. Gyöngyharmat János neve is ide illik, hiszen a harmatot hozó hajnallal köszönt ránk a kelő Nap.) Egy manysi (vogul) mítosz szerint a hajnal úgy keletkezett, hogy a teremtő isten a sötétség nem fogyatkozó erőit fáradhatatlanul ölő hőst az égre küldte. Napos nevekben jelzőként olykor ott a Nap féme, az arany. Arany Kis Miklósé ilyen. Ki a világon a legerősebb? Mitikus felfogás szerint a Nap. Ez is tükröződik a mesehős nevekben. Lásd Erős Jancsi, Erős Jankó, Erőntúlvaló, Fanyűvő, Vasgyúró, Kőmorzsoló. Jellegzetesen napisteni jelzőt visel Világbíró Nagy Mátyás és Világhírű Kis Miklós. Az előbbi »világot birtoklót«, az egész »világot lebírót«, »világ bíráját« is jelenthet. E két név tartalmilag, formailag rokon az uráli »Világügyelő Férfi«, »Világkerülő Férfi« nevekkel.

Ha már ez szóba jött; uráli párhuzamot mutat Daru János meséje. A hős a nevét onnan kapta, hogy repülni tud, s apja aranydaru képében nemzette. A Tejúton repülő manysi napisten egyik madáralakja daru volt.” Most fény derül arra is, hogy ki volt valójában a trójai királyfi, Helena Tündarisz (azaz Tündér Ilona) párja. Apollodórosz bizonyára ősi, legalább háromezer éves kis-ázsiai mondát örökített meg róla: „A kitett gyermeket egy anyamedve szoptatta öt napon át, Agelaosz tehát épségben talált rá, hazavitte, sajátjaként nevelte fel, és elnevezte Parisznak. Amikor Parisz felserdült, szépségével és erejével sokak között kitűnt.” Az állatanya-nevelte különleges erejű és szépségű (táltos) hős története legősibb tündérmeséink magva (pl. Fehérlófia, Juhfi Jankó, stb.) A Parisz névre magyarázatot a mi „parázs”, „piros” és „perzsel” szavaink adhatnak. Ugyanis, hogy a táltos-mítosz teljes legyen, Parisz anyja a gyermek születése előtt azt álmodta, hogy „lángoló fahasábot hoz a világra.” (Ennek párhuzama Jézus eredeti „Izzó” neve, ami szintén a táltosoknak a tűzzel és Nappal való szoros kapcsolatára, szinte azonosságára utal).

Táltosaink legtöbbször fehér bika képében küzdöttek meg a fekete bika alakját felöltő gonosszal. Mint Diószegi Vilmos írja: „Az állatalakban viaskodó táltosok nem akármilyen, hanem meghatározott színűek. Ha bikaalakban küzdenek, akkor a bikák színe mindig ellentétes: világos (fehér vagy szőke) bika viaskodik a sötét (füstös vagy fekete) bikával.” A viaskodás a táltos révülete (rejtezése) alatt megy végbe. Táltos-hitünk eme központi elemének – a táltos fehér bikává változásának – egyik ókori előzménye a krétai Minótaurosz mítoszában található meg. Mínosz, a mitikus krétai király arra kérte Poszeidónt, „hogy küldjön neki egy jelet, egy csodát, amely bizonyítja a krétaiak előtt az istenek jóindulatát, s egyszersmind uralmának isteni eredetét. (…) Nem sokkal ezután Knosszosz partjával szemközt a tenger hullámaiból kiemelkedett egy tüneményes hófehér bika.” Ókori krétai érme egyik oldalán az ember-bika keveréklény (Minótaurosz = ’Minosz bikája’), másik oldalán horogkereszt látható, aminek közepén egy csillag van. Kerényi ezt írja a bikafejű csodaállatról: „egy csillagos lény nevét is viselte – mint Asterios vagy Asterion – , és a vázafestők olykor csillagokkal behintett testtel ábrázolták.” Tehát éppúgy egy isteni lényről van itt szó, mint a mi Csodaszarvasunk esetében. A Minótaurosz valójában egy olyan embert, pontosabban egy olyan természetfeletti képességekkel megáldott varázslót (táltost) jelképezett, aki képes volt (fehér) bika alakját felölteni. Ezért ábrázolták ember-bika keverékként. Ráadásul a Minótaurosz anyja egy Nap-leány volt. A misztériumokba beavatottak sírjaiból előkerült aranylemezeken olvasható formula: „a csillagos ég fia vagyok” a táltossal/sámánnal való azonosulásra mutat: a halott a túlvilágon a sámán égi útját igyekezett követni. Hiszen a táltosok a Holdba, a Napba, a csillagokba szálltak fel szellemlovukon.

A magyar temetők fejfáin ugyancsak a Nap és a Hajnalcsillag jelképei mutatják a halottaknak az égi célt. A Daidaloszról és fiáról, Ikaroszról szóló monda is táltoshitünkkel függ össze. Lényege, hogy csak szárnyas ember (vagyis a táltos) képes kijutni az útvesztőből, azaz ebből a csapdához hasonló földi világból. Természetesen a görögöknél fennmaradt monda már „racionalizált” változata az eredetinek: hiszen egy mesterember készít benne szárnyakat, holott nyilvánvalóan révülésben folytatott repülésről („sámánutazás”-ról) van itt szó – repül és révül szavaink sem véletlenül mutatnak közeli hasonlóságot.

Részlet Bíró Lajos „Őseink Fényvallása – Az Ősmagyarok Tűz- és Nap tisztelete” című könyvéből

Megnézem a könyvet

<< < >> >
Ez a honlap sütiket használ. A sütik el­fo­ga­dá­sá­val kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Adatvédelmi nyi­latkozat: GDPR