- Blog -

Mi a Fázis?

Önfejlesztés
2018-01-05

Miközben hosszú évek kutatása alatt a magamon végzett kísérletektől eljutottam az embereken végzett, illegális, tömeges kísérletekig, meg kellett állapítanom, hogy a természetben minden logikus és összefügg egymással, és hogy a csodák csak a be nem avatottak fejében minősülnek annak. De tudni szeretnénk a meztelen igazságot a világunkról, és készek vagyunk abban a valóságban élni?

Május közepe, Moszkva. Megérkezik egy vonat a még dermedt Szibériából, leszállok róla. 20 éves vagyok, nem ismerek senkit, nincs semmi pénzem, félelmetesen naiv és bizonytalan vagyok. Milyen kétségbeesett ötlet vezérelt ide, és mi lesz ebből?

A láncreakció elindul

Elsőre azt hinnénk, minden fekete és fehér. Később ráébredünk, hogy sok fekete dolog valójában fehér, és vice versa. Majd később kiderül, hogy egyik sem létezik. Nem ez az elsődleges módja annak, ahogy mindent megítélünk, és ahogyan az életet is értelmezzük? Bevallott materialistaként és edzett pragmatistaként sokáig úgy tűnt számomra, hogy olyan dolgok érdekelnek, amelyek nem teljesen tébolyultak, ugyanakkor minden kötődést nélkülöznek a valósággal – a minket körülvevő világgal. A szellemem azonban nem képes elviselni az ilyen bizonytalanságokat, és mindig megkísérli megmagyarázni a helyzetet. Ennek eredményeképp minden egyes új lépés, amit a válasz keresése során bejárt utamon tettem, elképesztő mértékben szélesítette ki tevékenységem körét, és ijesztően közel hozta azt életünk legalapvetőbb tartóoszlopaihoz.

Miközben hosszú évek kutatása alatt a magamon végzett kísérletektől eljutottam az embereken végzett, illegális, tömeges kísérletekig, meg kellett állapítanom, hogy a természetben minden logikus és összefügg egymással, és hogy a csodák csak a be nem avatottak fejében minősülnek annak. De tudni szeretnénk a meztelen igazságot a világunkról, és készek vagyunk abban a valóságban élni? Kedves olvasó, hamarosan kénytelen leszel újragondolni mindennapi életed néhány fontos szempontját. De hogy ne túl hirtelen és fájdalmasan jöjjenek a változások, indulásképpen olyan dolgokról beszélünk, amik első látásra igen furcsának tűnnek – de csak előételnek szánom őket. Ezért kérlek, ne vonj le elhamarkodottan következtetéseket.

Életünk minden eseménye sokkal erősebben függ össze egymással, mint ahogy általánosságban hisszük, és ezért lesz sokkal világosabb az én nem túl triviális problémám megoldásának története, ha egészen az elején kezdjük. Az oroszországi Novoszibirszkben található Akademgorodok egyetemi komplexumban, Szibéria egyetemi életének szívében születtem, a kampuszon. Olyan közegben nőttem fel, ahol a buszmegállók nevei Atomfizika, Termikus fizika és Számítógépes központ, a téli átlaghőmérséklet 0 Fahrenheit (-18 Celsius) körül mozog, és ahol a nyár csak két hónapig tart. Egyedül nőttem fel édesanyámmal, mikor a hazám épp igen nehéz időket élt meg – ezért töltöttem egész gyermekkoromat kollégiumokban, folyamatosan nélkülözve a legalapvetőbb dolgokat is. Talán emiatt voltam állandóan beteg, szipogtam, és asztmában szenvedtem. Még igazolást is kaptam az orvostól, hogy kihagyjam a testnevelés órákat, de ez sem gátolt abban, hogy elkezdjek harcművészettel, később pedig súlyemeléssel foglalkozni.

Mivel az egyik nagy tudományos kutatóközpont főkönyvelője a nagyi volt, anyu pedig hisztológus a kórbonctanon, gyermekkorom legélénkebb emlékei közt kerregő, kétemeletes számítógépek vannak, és hogy fakockákkal játszom anyu munkahelyén. Az elhunytak lágyszövetei hozzáragadtak a fakockákhoz a paraffinos viasz miatt, amit arra használt, hogy szikével kis mintákat vételezzen. Csak most értem meg a járókelők furcsa tekintetét, mikor játszani és szöcskéket fogdosni láttak abban az épületben, ahol anyu dolgozott. A kulcsfontosságú faktor azonban az agyam működésének egy különleges módja lett, és ez vezetett oda is, hogy hajszál híján sikerült elvégeznem a középiskolát.

Az agyam makacsul elutasítja, hogy részletekkel foglalkozzon, és mindig megpróbál csak az átfogó kép, az egymásba ívelő rendszerek alapján működni. Olyasmi ez, mint a részletekkel kapcsolatos figyelmetlenség, de annak extrém megnyilvánulásában. Képes voltam például egészen jól megtanulni a nyelvtani szabályokat az iskolában, de egy hét betűs szót csak hat betűvel írtam le, vagy két-három nyilvánvaló nyelvtani hibát vétettem benne. Százszor is újraolvashattam volna a szót, akkor sem veszem észre a hibákat. Csak sok-sok óra vagy nap (egy alkalommal az agyam el is felejtette, mit írtam le) után voltam képes látni a hibákat. Még nem betűkből álló szavak voltak, de akkor is szimbólumokból álló fogalmak. Egy ilyen szellemi zavarral csak a legalacsonyabb jegyeket kaphattam meg az iskolában számos tárgyból, még akkor is, ha kiválóan tudtam az elméletet.

Volt ennek a „különlegességnek” egy másik oldala: a jól fejlett képzelőerő, és annak képessége, hogy a dolgok mögötti rendszert jól lássam. Gyerekkoromban ez tette lehetővé, hogy bármilyen háztartási eszközből játékszert varázsoljak. Bármilyen ceruza, vagy épp egy húsdaráló is könnyen átváltozhatott realisztikus űrhajóvá vagy lőfegyverré. Az osztály egyik legjobbjaként végeztem történelemből, és én voltam az egyedüli, aki elejétől a végéig elolvasott Turgenyev-, Tolsztoj- és Remarque- köteteket. Gyermekkori bizonytalanságaim tartottak vissza attól, hogy kimerészkedjek, ez késztetett arra, hogy mohón olvassak, és a lehetetlenről álmodozzak. Bár most egy kiérlelt, pragmatikus világnézethez tartom magam, akkoriban elhittem mindent, amit tetszőleges bulvárlapokban olvastam idegen látogatásokról az azt megelőző napon, a világ végéről a következőn, vagy a minden kis erdőben rejtőzködő nagylábról. Az ESP és a paranormális kifejezések számomra szentek voltak. Mindig is reméltem, hogy felfedezek valamiféle természetfeletti képességet magamban, és végre kitörhetek ebből az átlagos világból, amely valahogy mindig szürkének és unalmasnak tűnt. Bármilyen zagyvaságot elhittem annak reményében, hogy a világ talán valójában érdekesebb. És ezután valóra váltak az álmaim.

Amikor 16 éves voltam, felébredtem egy őszi éjszaka közepén, és kinyitottam a szemem. Szokatlanul korán ébredtem, az agyam és az érzékeim is rendkívül élesen működtek. Meglepetésemben úgy döntöttem, megfordulok és alszom tovább, de képtelen volta rá. Nem tudtam megmozdulni! Az első gondolatom: mindennek vége, meghaltam! Majd káprázatos ötletem támadt: elraboltak az idegenek! Vajon nem így kezdődik minden egyes történet, amiben idegenek rabolnak el valakit? Éjszaka, az ágyban, paralízissel… azonnal világossá vált, mi következik ezután. Most emelnek épp fel a repülő csészealjukba. Bár egész életemben erre a pillanatra vártam, nem éreztem magam teljesen felkészülve rá. A teljes rémület érzése addig erősödött, míg nem éreztem, hogy a testem felemelkedik az ágyról. A láthatatlan idegeneknek címzett könyörgés után úgy éreztem, kezdek visszatérni önmagamhoz. Köszönöm! Legközelebb már elég bátor leszek hozzá, fiúk!

Nem sokkal azt követően, hogy elküldtem nekik telepatikus üzenetemet, felemelkedtem az ágyról, és lábbal előre kihúzott valami az ablakon. Egy adott ponton már képes voltam mozgatni a karom, és még a takarómat is sikerült megmarkolnom, de olyan volt, mintha egy tonnát nyomna, így elengedtem. Félelmem fokozatosan visszaszorult, mikor tudatosult bennem, hogy egy csukott ablak felé repülök. Arra használnak majd, hogy kitörjék velem az ablakot? Nem olvastam egyik újságban sem, hogy az UFO-k ilyesmit csinálnának! Szorosan becsuktam a szemem, ahogy az üveghez közelítettem. Meglepetésemre fizikai testem áthaladt az ablaktáblán, amelyet minden belső szervemmel éreztem! Most, miután az ablak másik oldalán, a csillagos szibériai égbolt alatt találtam magam, úgy döntöttem, többé nem fogok félni, és hagyom egyszerűen megtörténni mindazt, ami ezután történni fog. Az eddigiekből ítélve nagy meglepetés várt rám, de ekkor hirtelen felébredtem az ágyamban, és ámultam. Az éjszaka fennmaradó részében tulajdonképp képtelen voltam újra elaludni.

Itt az a pont, ahol elmondanék valamit, ami vagy megkönnyebbülést hoz majd, vagy csalódást: a könyv nem csak az idegenekről szól. Még csak nem is arról, amire gondolsz. Mi történt hát ezután? Ez egy álom volt vajon? Számos élénk álmom volt már gyermekkorom óta, de ez aligha volt álom, mivel mindennek tudatában voltam, és a fizikai testemet kifelé húzta valami. Miért repültem keresztül az ablakon? Ki tudja, mire képesek a kis zöld emberkék?! Miért jelentem meg olyan hirtelen újra a szobámban? Az idegenek kitörölték az emlékeimet arról, ami ezután történt! Az agyam minden ellentmondást figyelmen kívül hagyott. Egyszerűen nem tudtam, hogy a legérdekesebb dolgok még csak ezután következnek. Ami történt, sokkal jobban megingatta a valóságomat, mint azt hittem, ahogy ez nem sokkal később kiderült.

Superman-álmok

Ez volt talán életem legdrámaibb és legfontosabb eseménye. Nagy becsben tartottam, és igyekeztem élénken emlékezni minden részletére. Még meséltem is róla néhányaknak, de valami okból nem igazán hittek nekem. De miért is tették volna? Saját értelmezésem szerint a kiválasztott kevesek között voltam, akire felfigyeltek az idegenek, és akire valami okból szükségük volt. Az általuk történő elrablásom lehetett volna életem legnagyobb teljesítménye, ha nem érkezik a folytatás.

Néhány hónappal később napközben ébredtem fel az ágyamban, és újra képtelen voltam megmozdulni. Újra elragadott a színtiszta rémület, de valami okból azonnal megértettem, hogy ez esetben az idegeneknek semmi köze hozzá. Hogy is lehetne, mikor fényes nappal van? De mi lett volna, ha éjszaka van… Ezért vagy valami más okból, de a testem nem mozdult semerre. Csak feküdtem ott rémülten, próbáltam mozogni, és egy-két percet követően képes is voltam rá. Életemben tehát már két paranormális élményt éltem meg, de hogyan magyarázzam meg, mi is történt valójában?

Fokozatosan kezdtem felidézni a könyveket és újságcikkeket, amelyekben a médiumok „elhagyták testüket”, vagy beléptek az „asztrális síkra”. A leírásokból ítélve az ő tapasztalataikhoz hasonlót éltem meg: vibrációk, zaj észlelése a füleimben, a test paralízise. Általánosságban véve mindig is álmodoztam róla, és meg is próbáltam, de sikertelenül. Mikor pár héttel később megtörtént, minden gyanúm beigazolódott. Újra szeretnék megnyugtatni egyeseket, kiábrándítani másokat. Ez a könyv nem a testen kívüli élményekről vagy asztrális utazásokról szól. Közel sem. De eljutunk ide is. Ekkor vált számomra világossá, hogy egy egyedi képességgel rendelkezem, amelyet fejlesztenem kell. Elképesztő lehetőségeket tudna végső soron megnyitni, és a világ végre nem tűnt szürkének és unalmasnak.

Egy könyvesboltban megtaláltam azt a szekciót, ami válaszokat nyújtott minden kérdésemre, és tartalmazta az általam keresett igazságokat mindenről: a New Age és okkultizmus szekciót… Persze nem tudtam minden könyvet megvenni, pénzhiány okán, ezért egyszerűen csak elolvastam őket a boltban. Akkoriban gyakrabban látogattam a könyvesboltokat, mint amilyen gyakran a leghívőbbek templomba jártak. A könyvek részben érintették a testen kívüli utazások, az asztrális síkok, a tudatos álmodás témáit, de az általuk leírt technikák valamilyen okból nem működtek. Mindennek ellenére elkezdtem pár hetente egy alkalommal spontán élményeket tapasztalni. Valamilyen okból mindig alvást követően történtek. Még mindig megrémültem, de már képes voltam felülkerekedni rajta.

Első ízben csupán „kitoltam” egyik karomat néhány másodpercre. A következő alkalommal már az egész felsőtestemet sikerült „kitolni”, majd kis idővel ezt követően képes voltam a szobában sétálni és megszokni az ingereket, miután már „elváltam” a testemtől. Azt is észrevettem, hogy néha a lelkemmel a testemet „elhagyva” a szobában voltam, máskor pedig egy egészen másik világban találtam magam – ez talán ugyanaz az „asztrális sík” volt, amiről a könyvekben és újságokban is olvastam. Ezen túlmenően elkezdtem tudatosan álmodni. Hirtelen ráébredtem álom közben, hogy körülöttem minden csak álom, és ekkor azt csináltam, amit csak akartam. Így hát nem is egy, de három szuperképességre tettem szert! És kész voltam bárkit felpofozni, ha azt mondta volna, tévedek. Mert a saját tapasztalataim szempontjából mindez teljesen valóságos volt.

Ne gondold, hogy mindez olyasmi volt, amit csak képzeltem vagy álmodtam – a félelem érzése nem ok nélkül szállt meg. Teljesen tudatomnál maradtam ezen szokatlan állapotok idején, és tisztában voltam önmagammal, de nem érzékeltem az ágyban a fizikai testemet. Mindeközben minden érzékem érintetlen maradt a „különvált” lelkemben, vagy ebben a fantom-, vagy asztráltestben. Érzeteim annyira élénkek voltak, hogy gyakran hiperrealisztikusnak tűntek, és az érzékelés elevensége többszörösen túllépte a normális emberi érzékelést. Ebben az állapotban egyetlen gondolat gyötört állandóan: Miért olyan realisztikus ez, mint a fizikai világ? Hogyan lehetséges ez?!

Hozzá kell tennem, hogy eddigre anyu megházasodott, és volt egy kisöcsém. Ők mind elköltöztek Szibéria még északibb területeire, ezért 18 évesen teljesen egyedül voltam. Tehát vagy dolgoznom kellett, vagy éheztem. Mivel nem tudtam azonnal beiratkozni az egyetemre orientalizmus szakra, és mivel jól fejlett, atletikus fizikummal rendelkeztem, az éjszakai klubokban dolgoztam kidobóként, már 17 éves korom óta. Első élményeim a való élettel, a pénzzel és a nőkkel ilyen „előkelő” intézményekből származtak. De mind a munkában, mind otthon alig tudtam a gondolataimat elterelni „képességemről”. Szerettem volna tanulmányozni, rájönni, hogy mi is ez, és felfedezni minden vele járó lehetőséget. Bár minden kegyetlenül zavaros és homályos volt, 100%-ig biztos voltam benne, hogy a történéseknek létezik egy elegáns magyarázata, amelyet bele lehet építeni egy logikailag összefüggő világnézetbe. De hogyan?

Úgy tűnt, elengedhetetlen lesz a kísérletezés és a gyakorlás. És ekkor léptem bele ugyanabba a kátyúba, amibe mindenki más is, mikor ezek a dolgok felmerülnek. Hogyan ellenőrizzük, hogy valóban a testünkön „kívül” vagyunk? Meg kellene jelenni valaki előtt, vagy megtudni valamit, amit addig nem tudtál. Meg tudnád például nézni, melyik kártyát húztad ki a pakliból, és tetted le a komódra lefelé fordítva. Egyszerűnek tűnik, de a gyakorlatban nem az. Olyan, mintha „kilépnél” a testedből, és a fizikai világban jelennél meg. Ugyanakkor olyan gyakran láthatnád csak a megfelelő kártyát, amilyen gyakran azt a véletlenszerűség szabályai engedik. Ugyanez érvényes minden hasonló vizsgálatra.

Ennél sokkal rejtélyesebb az, hogy miután „elhagytam a testemet”, miért érzékelek mindent a jól megszokott fizikai testemmel, és miért nem voltam képes olyan dolgokat megtenni, amiktől azt vártam, egyszerűek lesznek, mint például levitálni vagy átsétálni egy falon. Akárhogy is, sikerült fokozatosan, teljesen egyértelmű élmények hatására megértenem, hogy mindez nem akkor működik igazán, ha épp készülök elaludni (ahogy minden egyes könyv javasolja), hanem ébredés közben, különösen reggel, vagy egy nappali szundi után. Csak később ébredtem rá, hogy az emberek egyszerűen kevesebbre értékelik az ébredés utáni tapasztalatokat, és ezért inkább elhatárolódnak azoktól.

A „direkt módszer” intuitív kifejezését használom azon, kevésbé hatékony cselekvések megnevezésére, amelyeket elalvás előtt végzünk, és az „indirekt módszer” kifejezést azokra, amelyeket ébredés során. A kettő közül az utóbbi volt az, amely egyre több és több lehetőséget adott számomra a kísérletezésre. És ennek komoly következményei voltak: képes voltam ellenőrizni, hogy mindaz, amit a New Age és okkultizmus polcokon található könyvekben olvastam, a gyakorlatban is úgy van-e. Vajon nem innen származik minden fantasztikus és csodás történet – a tényből, hogy az olvasóknak nincs lehetőségük a gyakorlatban is ellenőrizni a könyvekben leírtakat?

Az egyik, általam olvasott könyvben például említik, hogy miután „elhagyod a tested”, odarepülhetsz olyanokhoz, akiket ismersz, megcsípheted őket, és valódi nyomot hagyhatsz magad után. Sokaknak esik le az álla, amikor ilyesmit olvasnak, ahogy az enyém is leesett még gyerekként. De most már ki tudtam próbálni, igaz-e. Miután elkaptam az ébredés pillanatát, alkalmazni tudtam az egyik technikát, „elhagytam” a testem, odarepültem barátaimhoz, családtagjaimhoz, és megcsíptem őket, ahol csak tudtam. Több tucatszor kipróbáltam ezt, mielőtt feltettem magamnak az egyszerű kérdést: ha a szerző valóban megtette ezt, miért beszélt róla olyan hétköznapi módon, és miért nem próbálta ki legalább saját maga is egyszer? Minimum Nobel-díjban részesült volna, ha ez igaz volna. Sajnos azonban csak egy rövid leírással kedveskedett az olvasóknak. Minden ilyen történet ugyanarra a mintára épül. Ahogy minden ilyen könyv is. És egyiket sem lehet kísérleti környezetben megismételni…

Tapasztalataim gyakorisága – azóta már több tucatnyi alkalom volt – valami másra is rámutatott. Függetlenül attól, milyen helyen kötöttem ki, az mindig azonos tulajdonságokkal rendelkezett. Vagyis amikor „elhagytam a testem”, ugyanazokkal a lehetőségekkel rendelkeztem, mint mikor beléptem az „asztrális síkra”, vagy mikor tudatosan álmodtam. Pontosan ugyanazokkal! Sőt, amikor „elhagytam a testem”, gyakran vettem észre, hogy a lakásunk elrendezése nem pontosan ugyanaz. Valami hiányzott, vagy éppenséggel nem volt addig ott. De végül rá kellett jönnöm, hogy ha bárki más is azt tenné, amit én, akkor ők is, ahogy én, „elhagynák a testüket”. Azaz nem rendelkeztem semmilyen különleges képességgel, és Isten a megmondhatója csak, mit csináltam az időmmel, hiszen minden, a való világban való alkalmazásra irányuló kísérletem kudarcot vallott. Elragadott a teljes csalódottság érzése. Kiderült, hogy minden reményem teljesen hiábavaló volt.

Megújuló horizontok

Hálás vagyok, amiért olyan szerencsés voltam, hogy mindez 18-19 éves koromban történt velem. Később sokszor kerestek meg emberek azzal, hogy képtelenek feladni az elképzeléseiket, mert évtizedeken keresztül építették rájuk teljes világnézetüket. Nehéz elismerni saját magadnak, hogy mindent rosszul tudtál, és újra el kell indulnod az alapoktól. Néhány hónapon át tartó teljes csalódottságot követően hirtelen kezdtem észrevenni, hogy még mindig vonzanak ezek a tapasztalatok, még úgy is, hogy egyáltalán nem hagytam el a testemet. Mindenekelőtt még mindig ez volt a lehető legcsodásabb érzés, amit el tudtam képzelni. Másrészt, világosan értettem, hogy ez a gyakorlat biztosította számomra az egyetlen lehetőséget, hogy a szibériai sztyeppén kívül máshova is eljussak, és hogy olyan emberekkel találkozzam, akikkel a valóságban nem tudtam volna (például a lánnyal, aki nem vett észre). Harmadrészt pedig egyre inkább éreztem, hogy óriási potenciálra bukkantam, de egyszerűen fogalmam sem volt, milyen irányba induljak. De vajon egyedül voltam a „képességemmel”?

A magamnak adott válasz meglepően optimista volt. Tegyük fel, hogy olyasmit tehetek, amit mások nem. Ebből kiindulva mindent megtehetek, amit legalább egy ember a bolygón képes megtenni. Innen közelítettem meg fokozatosan gyakorlataim következő hullámát. Ez alkalommal minden külsődleges információforrást kizártam; tiszta lappal kezdtem, a lehető legobjektívebben, a lehető legkevesebb torzítással értékeltem a történéseket. A folyamat fokozatosan felemésztett, míg el nem jutottam arra a pontra, hogy jobban akartam fókuszálni a kutatásaimra, és ezért feladtam az állásom. Mivel egyedül voltam, a helyzet megtanított arra, hogy havi néhány dollárból éljek, és továbbra is komoly sportember maradjak. Megtanultam azt is, milyen Szibériában élni áram nélkül, amit fizetés elmaradása miatt lekapcsoltak, és mit jelent a társas elszigeteltség. Ezek voltak ugyanakkor életem legtermékenyebb évei.

Bár egy kutatóközpontról álmodoztam, ahol kísérleteket végezhetek, nagyszámú gyakorlóval, a valóságban magamon kívül nem számíthattam senkire. Ezért alakítottam ki úgy a napirendem, hogy egy 24 órás időtartam alatt a lehető legtöbbször próbálkozhassak ébredés után: az éjszakai alvás után, a reggeli alvás után, a nappali alvások után, még az esti alvást követően is. Miközben egy elegáns megoldást kerestem a jelenség rejtélyére, kísérletezéseim során arra az igen egyszerű következtetésre jutottam, hogy a „testen kívüli utazás”, vagy a „tudatos álmodás” és az „asztrális sík” mind ugyanolyan természetűek. Ezért ugyanazon technikák használhatóak az összes felsorolt jelenség megtapasztalására. És ezért azonosak mindig a tér tulajdonságai, valamint a gyakorló lehetőségei is, függetlenül attól, minek nevezzük az élményt.

Mint kiderült, ha mindez egy és ugyanaz, akkor bármely jelenség kutatását egyben minden egyéb jelenség kutatásának is lehet tekinteni. Bár a misztikusok az asztrális síkról írtak a 19. században, a tudatos álom tanulmányozása 1975-ben kezdődött, amikor Keith Hearne a Hull Egyetemen egy kísérlet során bebizonyította az álom során fenntartott tudatosság képességének létezését. Őt Stephen LaBerge követte, aki a Stanford Egyetemen ismételt meg egy hasonló kísérletet. A résztvevők mindkét kísérlet során előre megbeszélt mozgásokat végeztek szemgolyóikkal, míg a műszerek azt jelezték, az agyuk alvó állapotban van. Az agy fiziológiájának első mérései igazolták, hogy a legtöbb esetben a jelenséget az okozza, hogy az alvás gyors szemmozgásos fázisa (REM) során a tudatközpontok automatikusan aktiválódnak.

Ekkor kezdtem el fokozatosan megérteni, hogy kellően körültekintő tanulmányozással a modern tudomány, minden egyes jelenségével és kérdésfeltevésével, sokkal menőbb és rejtélyesebb volt bármelyik vallásnál, miszticizmusnál vagy New Age okkultizmusnál. Hogy a különböző jelenségeket közösen tudjam kezelni, elkezdtem alkalmazni a „fázis” vagy „fázisállapot” kifejezést. A fázis nem egyfajta alternatíva az összes, jelenleg használatos kifejezés kavarodására, hanem mindegyikük egyesítése. Szükség volt egy átfogó kifejezésre arra az esetre, ha kiderül, hogy a fázis lényegesen több jelenségre terjed ki, mint ahogy hinnénk. Az alvási paralízis például (ahol számomra mindez elkezdődött) szintén kötődik a fázishoz. Az én „idegenek általi elrablásom” is egyértelműen abban gyökerezik. És ez még csak a jéghegy csúcsa. Akkoriban soha nem merült fel bennem, milyen messzire is terjedhet ki mindez, és a fázis milyen rendkívül váratlan dolgokkal lehet kapcsolatban, De mennyire volt elegáns ez az összegző elmélet, és milyen mértékig illeszkedett a világnézetembe?

A fázis még mindig valamiféle idegen, elefántcsonttoronyba illő jelenség volt. De, még ha a fázis az egyébiránt teljesen koherens világnézetemhez képest nyilvánvalóan idegen jelenség volt is, minden rendjén valónak tűnt a részletek szintjén. Még ha ez a látszólagos ellentmondás, mint később kiderült, semmi más nem volt, mint egy időzített bomba a tudatomban, az elmélet az idő tájt elegendőnek bizonyult. Kiderült, hogy a fázisban képes vagyok beutazni a Földet, a világűrt, de még az időben is tudtam utazni. Még ha nem is a valóságban történik – távolról sem – az érzékelés tekintetében sokkal valóságosabb a fizikai világnál. Képes voltam ezen kívül bárkivel találkozni, legyen szó olyanról, aki rendkívül messze lakik, elhunyt, vagy híresség. Megismétlem, ezek a találkozások olyan valóságosak voltak, hogy akár a fizikai világban is megtörténhettek volna, sőt, valóságosabbak. Hallhatod az illető hangját, megérintheted, érzed a parfümje illatát, még a pórusokat is megvizsgálhatod a bőrén! Ennél is bámulatosabb volt a tény, hogy a fázisban információkat lehet szerezni. Lényegtelen, mi áll mögötte, legyen az a tudattalanunk, a lélek tényleges elválása a testtől, vagy valamiféle információs mezők – tényleg működik.

Gyorsan felfedeztem, hogy ha a fázisban bármilyen objektumot szólítok meg, valójában a tudás hatalmas forrását szólítom egy olyan nyelven, amelyet képes voltam megérteni. Emellett az is kiderült, hogy a fázisban hatni tudok a testemre, és gyógyítani tudom magam. Elkezdtem aktívan alkalmazni mindezen felismeréseket a fázis tanulmányozására, és saját életemre is. Nem hagyhatjuk ki a fázis alkalmazásának sok fiatal számára fő területét. Ez egy olyan, elképesztően jó minőségű virtuális valóság, ahol egyszerűen csak jól is érezheted magad, és valóra válthatod bármilyen vágyadat. Hiszen nemcsak láthatjuk és érezhetjük a testi valót a fázisban, de hangokat és szagokat is érzékelhetünk. Megérinthetünk dolgokat, és ehetünk (annak idején ez volt az egyetlen hely, ahol valami ízletest ehettem). Érezhetünk fájdalmat és gyönyört, ideértve a szexuális gyönyöröket is. Végeredményben, amennyiben bármi után vágyakozol, a fázis mindazt megadhatja számodra.

A fázisba lépés technikáit illetően az indirekt módszer (amelyet ébredéskor végzünk) számomra növekvő mértékben működött. Kezdetben örültem, ha egy vagy két hét alatt egyszer megélhettem, ekkor már képes voltam a fázisba 24 óra leforgása alatt többször is belépni, bár messze nem minden kísérletem volt sikeres. Mint kiderült, az ébredést követő első percekben (lehetőség szerint még mielőtt megmozdulnánk vagy kinyitnánk a szemünket) meg kell próbálnod elválni a fizikai (azaz stencil) testedtől levitáció segítségével, oldalra gördüléssel vagy felállással, és ezeket a mozgásokat a szokott módon kell elvégezni, de a fizikai izmok megmozdítása nélkül. Ha sikertelen a szétválás, javasolt egy percen keresztül próbálkoznod a technikákkal, amíg valamelyik elkezd működni, amit követően újra megpróbálhatod elválasztani magad a stencil testtől.

Képes voltam ezen felül könnyedén tudatomra ébredni, miközben álmodtam. Ehhez edzenem kellett az álommemóriámat, fel kellett jegyeznem minden álmomat. Ez segített a másodlagos figyelmem edzésében is. Ennek eléréséhez fel kell tenned magadnak a kérdést: „Alszom?” Ezt tedd meg bármilyen szokatlan helyzetben, vagy meghatározott időközönként. Kiderült, hogy nem elég egyszerűen csak tudni, hogyan lehet belépni a fázisba. Azt is tudnod kell, hogyan mélyítsd el, mivel az érzékelés nem mindig válik azonnal realisztikussá. Ezt a legegyszerűbben úgy teheted meg, hogy megkísérled az érzékszervi felerősítést, amihez a fázisban található tárgyak alapos érzékelésére és megvizsgálására van szükség. Ezen felül, a fenntartásához szükséges technikák ismerete nélkül, amelyeket szintén egyedül kellett felfedeznem, a fázis általában csak néhány másodpercig tart. Vagy visszatérsz a stencil testedbe (azaz a fizikai testbe), vagy egyszerűen csak elalszol, illetve előfordulhat a hamis ébredés is. Bár számos technikával le lehet ezt győzni, ezek közül a legegyszerűbb csupán a cselekvési tervedre összpontosítani, és kötelezően meg kell kísérelned újra kilépni a stencil testből, amint visszakerültél bele.

Képessé kellett váljak ezen felül a transzlokációra is a fázisban, és megtalálni benne a tárgyakat. Ezt a legkönnyebb azonnal a testtől való elválást követően megtenni, vagy egy ajtó kinyitása során, míg a figyelmedet arra a helyre vagy személyre összpontosítod, akinek vagy aminek az ajtón túl lennie kell. Paradox, de fontos volt azt is megtanulni, hogyan repüljek, hogyan menjek át falakon, hiszen a mély fázisban a terek alig különböznek a fizikai világtól és annak korlátaitól. Mikor 20 éves lettem, újra visszatértem a társadalomba, és munkát szereztem. Ez a két év azonban alapjaiban változtatott meg. Óriási mennyiségű új tudás birtokába kerültem, és kezdtem más szemmel tekinteni a világra. Boldog ember lettem – végtére is megtaláltam a szenvedélyemet. Teljesen megértettem, hogy mibe is csöppentem bele? Hatalmas gyakorlati tapasztalatom ellenére sem találtam elegáns magyarázatot a fázis létezésére, sem bármilyen magyarázatot a fázis terének furcsább minőségeire. Őszintén szólva, egyszerűen túlságosan is féltem ezektől a gondolatoktól, hiszen tisztában voltam vele, mennyire téves elképzelések ejthetnének rabul, amelyek igen sok szenvedést okoznának. Ezeket a problémákat épp ezért ideiglenesen levettem a napirendről, és minden erőmmel oda összpontosítottam, ahol egyértelműen továbbléphetek.

A helyzet az, hogy sokáig tűnt a fázis számomra csak a saját, személyes ügyemnek. Ez még azelőtt volt, mielőtt ráébredtem, hogy szinte mindenki álmodozik róla. Az emberek filmeket rendeznek és könyveket írnak olyan történetekről, amelyek sokban hasonlítanak a fázisra, anélkül, hogy akár csak gyanítanák is, hogy minek vannak a birtokában, hogy mindaz valós, és hogy mindezt meg lehet tanulni. A probléma az, hogy a témához kapcsolódó sztenderd olvasmánylista túlzottan elévült és hatástalan. Talán meg kellene írnom a saját könyvemet, és felnyitnom az emberek szemét a valós képességeiket illetően? Miért csak ábrándozzak róla, ha meg is tudom tenni?

A fázis bemutatása a tömegeknek

Most már rendelkeztem egy ideiglenes, de mindent felemésztő céllal: bemutatni a fázist a lehető legtöbb embernek. Megkezdtem az első, Out of Body (Testen kívül) című könyvemen zajló, több hónapos munkát. Mivel biztonsági őrként dolgoztam, a hosszú műszakok elég időt engedtek ahhoz, hogy megtanuljak angolul, rövideket szundítsak, és fázisozzak. Mindeközben a heti két szabadnapomat a könyvre fordítottam. De mi mondanivalója lehet egy 20 évesnek? Talán ez egy tipikus testen kívüli élményekkel foglalkozó könyv lett, bár tisztában voltam vele, hogy itt csak a testen kívüliség érzetéről van szó, nem pedig a test tényleges elhagyásáról. Mindeközben arra törekedtem, hogy mindent belefoglaljak, ami az összes ilyen témájú könyvből fájón hiányzott – a technikákra vonatkozó, sokkal realisztikusabb és használhatóbb információkat.

Bárhogy is legyen, a könyvön történő munka önmagában hihetetlenül váratlan eredményt hozott. Kiderült, hogy egy ilyen vállalkozás remek módja a tudás rendszerezésének, valamint az ötletek és gondolatok összeszedésének. Sok minden hirtelen sokkal világosabbá vált, miután leírtam őket egy papírlapra, a szemeim elé. Ahhoz, hogy egy témát mások számára megközelíthetővé tegyünk, előbb saját magunk számára kell érthetőbbé tennünk. Visszatekintve persze nem tudom nem elismerni, hogy mindaz csak a jelenségre vonatkozó halvány ötletek, személyes tapasztalatok, technikákra vonatkozó kuszaságok és egy halom téves következtetés koktélja lett. Ezen felül valami több reményét jelentett, mivel még mindig nem értettem igazán a fázis természetét. Mindenesetre jobb volt a semminél.

Szó szerint három nappal a könyv befejezését követően éltem át egy igen személyes élményt. Egyedül nőttem fel édesanyámmal, és nem igazán érdekelt, hogy ki az apám és mivel foglalkozik. Amint kicsit gondolkodni kezdtem rajta, hamar ráébredtem, hogy akit gyermekkoromban apámnak hittem, valójában nem az volt. Így elkezdtem kutatni az igazság után. Kutatásom híre eljutott édesanyámig, és küldött egy levelet, amit kicsivel a könyv befejezését követően kaptam meg. Kiderült, hogy édesapám ugyanazon az egyetemen professzor, ahová nem kerültem be. Ezen felül fizikával foglalkozó könyvek szerzője is volt, vezető kutató a Hidrodinamikai intézetben, és nagyanyám szomszédságában lakott. A fizikától, mint összetevőtől eltekintve mindez elképesztő véletlen volt. Hiszen a fizika teljesen eltér a fázistól, nem igaz?

Mivel alig voltak rokonaim, repestem az örömtől, hogy megduplázhatom az életemben részt vevő családom méretét édesapám családfájával. A helyzet az volt, hogy édesapám még csak nem is tudott a létezésemről, és számomra úgy tűnt, ő sem fog kilátni majd a boldogságból. Ez azonban csak az én nézőpontom volt… Három alkalommal tudtam vele beszélni telefonon, és egyszer találkoztunk; ezt követően rendkívül világossá vált számomra, hogy az égvilágon semmi nem változott meg, és hogy senki nem akart még csak szóba sem elegyedni velem. Ez komoly csapás volt, és még inkább arra sarkallt, hogy a hátam mögött hagyjam Szibériát. Kéziratomat elküldtem több kiadónak is a fővárosban. Mielőtt megvártam volna a válaszokat, felmondtam, összeszedtem valamennyi pénzt, és vettem egy vonatjegyet. Azt hittem, a könyvem zseniális, és hogy bárhol elismernek majd vele. Biztos voltam az azonnali sikerben, és így nem volt okom azon töprengeni, hogyan is fogom magam ott fenntartani.

Örülök, hogy annak idején nem volt elég eszem ráébredni, mekkora baromságot is csinálok… Miután a legfontosabb dolgokat beletömtem egy táskába, kora reggel érkeztem meg az állomásra, és hosszú útra indultam. Több mint 3000 kilométerrel és két nappal később megérkeztem a moszkvai Jaroszlavszkij vasútállomásra. Leszálltam a vonatról. Mivel teljesen tisztában voltam azzal, hogy csak néhány napra elegendő pénzem van, és hogy nem ismerek senki odavalósit, a tervem még mindig az azonnali áttörés volt. Miután fizettem egy közös szobában levő ágyért a város külterületén levő, lehető legolcsóbb hostelben, elindultam felkeresni a kiadókat, kezemben a könyvem kézirataival. Egyrészről provinciális énemet lenyűgözte az óriási megapolisz, és arra is büszke voltam, hogy egyáltalán egy ilyen fontos helyen lehetek. Másrészről azonban fojtogatott a folyton igyekvő emberek ezreinek tömege, és a saját antiszociális beállítottságom. Mikor megpróbáltam megkeresni valamelyik kiadó címét, néha inkább keringtem a városrészben, semhogy egyszerűen megkérdezzem valakitől az utat. Mondanom sem kell, hogy még ahhoz sem tudtam összegyűjteni a bátorságomat, hogy egy járókelőtől megkérdezzem az időt. Azt mondogattam magamnak, annyit kell csak tennem, hogy eljutok a kiadókhoz. És aztán minden rendben lesz.

Mindennek ellenére megtaláltam a kiadókat, amiket kerestem, és átadtam nekik a könyvemet bírálatra. Nem maradt más hátra, mint megvárni a döntésüket. Bár teljesen biztos voltam abban, hogy válaszuk pozitív lesz, megpróbáltam nem azon gondolkodni, hogyan is tudnám egy szempillantás alatt megváltoztatni az életemet, vagy hogyan fogyott egyre jobban a pénzem, mivel a hostelben továbbra is fizetnem kellett az ágyamért. A történések azonban az elképzeléseimhez képest teljesen más irányt vettek. Néhányan kisvártatva küldték visszautasító válaszukat. Mások esetén több hetet, esetenként hónapokat is várnom kellett, mire elküldték a visszautasítást. Néhány napon belül világossá vált minden. Az ötletem a fázis népszerűsítésére megbukott, senkinek sem tetszett a könyvem, és nem maradt más hátra, mint felülni a szégyenvonatra vissza Szibériába.

Igen, szégyen – hiszen mindenki tudta, hogy a viszszatérés szándéka nélkül mondtam fel a munkahelyemen. Szégyen, mert kiderült, az emberek nem kíváncsiak az elképzeléseimre. Emellett semmi értelme sem volt Moszkvában maradni, sem pedig mód nem volt rá – teljes mértékig idegen voltam itt. Ezért összeszedtem a dolgaimat, és elindultam a vasútállomásra, ahol egy pszichésen nagyon nehéz út, és a teljes ismeretlenség várt rám.

Részlet Michael Raduga „A Fázis” című könyvéből

Megnézem a könyvet

<< < >> >
Ez a honlap sütiket használ. A sütik el­fo­ga­dá­sá­val kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Adatvédelmi nyi­latkozat: GDPR