- Blog -

Élet a Holdon

UFO, Exopolitika
2018-02-09

Hajlunk arra, hogy a Holdat lakó idegenekre úgy tekintsünk, mint apró, humanoid lényekre, akik a felszín alatt laknak, alkalmanként meglátogatják a Földet lenyűgöző űrjárműveikkel, talán akkor, mikor erőforrásokra van szükségük. Az ilyen elképzeléseik ismerősek, kényelmesek, nem igényelnek túl sok gondolkodást. De ki kell nyitnunk az elménket a lehetőség előtt, miszerint az, amivel itt dolgunk van, egészen más természetű élet is lehet – egy olyan életforma, amely elsődlegesen nem-fizikai…

A Holdon fellelhető intelligens élet kérdését illetően két fő tábor létezik. Az egyik tábor támogatja az elképzelést, miszerint a Holdat jelenleg is intelligens földönkívüliek lakják, és a TLP-t az UFO-tevékenység szempontjából közelíti meg. A másik tábor, azt az elképzelést támogatja, mely szerint a Holdat a nagyon ősi múltban lakták földönkívüliek, és korábbi lakhatásuk nyomai megtalálhatók a Hold felszínén, lenyűgöző mérnöki teljesítmény és így tovább képében. A két tábort a kiterjedt, rendkívül szervezett összeesküvésben való hit fogja össze, amelyet a kormányon belülről irányítanak, és amelynek célja a nyilvánosság félrevezetése a földönkívüliek (jelenlegi vagy múltbéli) jelenlétét illetően a Holdon. Mielőtt az idegenek jelenlegi holdbéli jelenlétének elképzelésével foglalkoznánk, alaposabban szemügyre kell vennünk az idegenek múltbéli jelenlétének elméletét. Ez utóbbi kéz a kézben jár az idegen eredetű lenyomatok tudomásul vételével – ami meglepő módon az utóbbi időben mainstream figyelemben részesült.

Paul Davies és Robert Wagner, az Arizonai Állami Egyetem tanárai felvetetették egy 2011-es tanulmányukban, hogy a Holdon létezhetnek idegenek által létrehozott lenyomatok. Még felvetik azt a javaslatot is, hogy a NASA LRO (ami a könyv írásának idején még mindig Hold körüli pályán van) által készített fotók hatalmas adatbázisában kezdjünk ilyen lenyomatok bizonyítékai után kutatni. „Bár az idegen technológia igen csekély a valószínűséggel hagyott építmények vagy a holdi jellegzetességek felszíni módosításainak formájában nyomokat a Holdon, a hely előnye, hogy közel van, és hogy elképesztő ideig megőrzi a nyomokat,” fejti ki Davies és Wagner. A kutatók a Holdon esetlegesen létező idegen lenyomatok négy lehetséges típusát sorolják fel: üzenet, eszközök, szemét, és a holdfelszín nagy léptékű módosításai.

Az „idegen szemét” utáni kutatás ideális helye felvetésük szerint a Hold lávaalagutjaiban van. Így folytatják: A lávaalagutak vetődtek fel az emberi bázisok létrehozásának ideális helyszíneként, mivel védelmet nyújtanának a sugárzás és a meteorok elől; talán az idegenek ugyanerre a következtetésre jutottak. Továbbá, ugyanazok a faktorok, amelyek a lávaalagutakat lakhelyként vonzóvá tehetik, azt is jelentik egyben, hogy bármilyen hátrahagyott lenyomat szinte a végtelenségig megmaradhatna, sértetlenül és temetetlenül. A hátrány az, hogy a Hold körüli pályáról ezt nemigen lehet kideríteni, így minden megerősítés vagy cáfolat a felszínre irányuló, robotokkal vagy emberekkel végrehajtott küldetést feltételez.

Nem rossz tudni, hogy legalább két mainstream tudós komolyan veszi a Holdon található idegen lenyomatok elképzelését, bár úgy tűnik, semmi tudomásuk sincs az ebben a fejezetben részletezett, lenyűgöző bizonyítékokról – azokról, amelyek határozottan utalnak rá, hogy idegen lenyomatokat már fel is fedeztünk a Holdon. Davies és Wagner egészen biztosan nem fogadnának el egyébként sem ilyen bizonyítékokat, mivel ezáltal arra kényszerülnének, hogy belépjenek a konspiracionizmus birodalmába. Nos, javaslatukkal, hogy az LRO képeit vizsgáljuk át az idegen lenyomatok bizonyítékait keresve, Davies és Wagner azt feltételezik, hogy ezek a képek teljességgel „érintetlenek”.

Természetesen azonban ha a képeket titokban manipulálta a NASA, az idegen lenyomatok bizonyítékait eltávolítandó, akkor egy ilyen projektnek semmi értelme sem volna. Mi értelme húsvéti tojásokat keresni a kertben, ha valaki más előttünk összeszedte az összeset?

Miről ismerszik meg egy idegen lenyomat? És ha szembe is jönne egy idegen lenyomat, vajon azt fel is ismernénk annak, ami? Ilyen kérdések merülnek fel a Blair tépőfogak esetén – ez hét, eltérő magasságú, toronyszerű objektum szokatlan elrendeződése, amelyek a Mare Tranquillitatis nyugati oldalán találhatók, nem messze az Aeriadaeus B krátertől. Az objektumokat a Lunar Orbiter 2 fényképezte le 1966. november 20-án, megközelítőleg 45 km-es magasságból. Két nappal később, november 22-én a NASA kiadta az objektum képeit (LOH-61H3 számú kép). A képen az objektumok hosszú árnyékot vetnek, ezzel nagy magasság benyomását keltve, elrendezésükben pedig határozott rendet lehet felfedezni. Tudomásom szerint a Washington Poston kívül egyetlen lap sem tudósított erről.

Egy 1966. november 23-án kiadott cikk szerint „hat oszlopszerű és rejtélyes árnyékot fényképezett le a Holdon… a Lunar Orbiter 2”. A cikk így folytatódik: „A hat árnyékot, amelyek 6 méterestől 23 méteresig terjednek, a tudósok a Holdon valaha fényképre kerülő legszokatlanabb jelenségeinek tekintik”. (Szeretném kihangsúlyozni, hogy az objektumok pontos száma nem hat, hanem hét.) A „Hold-oszlopok” NASA által készített fényképeit látva William Blair, a Boeingnél dolgozó antropológus elkezdte vizsgálni a képet. Előző munkahelyén a fizikai antropológia és az archeológia specialistájaként Blair légi felderítéshez használt térképeket használt saját geometriai ismereteivel együtt – ezekkel a készségekkel azonosított be potenciális archeológiai lelőhelyeket.

Nyilvánvaló tény, hogy a mesterséges szerkezeteket jellemzően geometriai elvek mentén építik, míg a természetes struktúrák mentesek a mértani jelentőségtől. Ezzel az elvvel felvértezve Blair egy iránytűvel és szögmérővel vizsgálta meg a fényképet, és lenyűgözve fedezett fel egy sor érdekes geometriai viszonyt az „oszlopok” elrendezését illetően. Az általa felfedezett jelenségek közt volt – hogy idézzünk egy, a Boeing Newsban 1967-ben megjelent cikkből – „egy derékszögű x, y és z koordinátarendszer, hat egyenlő szárú háromszög és két, egyenként három pontból álló tengely”. Az egyenlő szárú háromszögnek két azonos oldala (és két azonos szöge) van. Ez ritkább a természetben az egyszerű háromszögnél, amely három különböző hosszúságú oldallal rendelkezik. Blair felfedezett tovább egy jellegzetességet, amely egy négyszögletes bemélyedés alakját mutatta, és amely a legmagasabb „oszloptól” közvetlenül nyugatra található.

Egy interjú során megkérdezték tőle, vajon úgy gondolja-e, az „oszlopok” a nem emberi intelligencia nyomai. Blair ezt válaszolta: „Hé! Szeretné, ha hidegre tennének? Ennyit viszont elmondhatok: ha ilyen építménykomplexumot fényképeznének a Földön, az archeológusok első dolga volna vizsgálatot tartani és tesztárkokat ásni, ezzel igazolandó, hogy a reménybeli lelőhely archeológiai jelentőséggel bír”. A Blair tépőfogak néven ismertté vált jelenség végül felkeltette az orosz űrmérnök és egyiptológia-rajongó Alekszander Abramov figyelmét is. Abramov maga is vizsgálatnak vetette alá a NASA fényképét, és, akár Blair, arra jutott, hogy az objektumok nem véletlenszerűen vannak elhelyezve, hanem mértani mintában. „Ezeknek a holdi objektumoknak az elrendezése,” mondta, „hasonlít a Hufu, Hafré és Menkauré fáraók által Kairó mellett, Gizában épített egyiptomi piramisok elrendezésére. A holdi ‘abaka‘ oszlopainak közepe pontosan ugyanúgy helyezkedik el, mint a három nagy piramis csúcsai”. Számos tudós nem késlekedett ellentmondani Blair hipotézisének; köztük volt Richard W. Shorthill, Ph.D., a Boeing Tudományos Kutatólaborok (Boeing Scientific Research Laboratories) munkatársa. Shorthill érve szerint az objektumok nagy, de teljességgel átlagos kövek, hosszú árnyékuk a Nap alacsony szögének következménye a fénykép készítésének idején. Nem látott semmi különöset az objektumok elrendeződésének módjában, mondván: „sok ilyen szikla található a Hold felszínén. Emeljünk ki párat véletlenszerűen, és előbb vagy utóbb találni fogunk egy csoportot, amely látszólag valamilyen mintát rajzol ki”.

Blair erre válaszul fogalmazta meg: „Ha ugyanezt az axiómát a Földön található, hasonló felszíni jellegzetességek eredetére alkalmaznánk, a jelenleg ismert azték és maja architektúra több mint fele még mindig fákkal és bokrokkal teliszórt mélyedésekben állna – természetes geofizikai folyamatok eredményeként. Az archeológia tudományága soha nem alakult volna ki, és az ember fizikai evolúciójának jelenlegi tudása még mindig csak rejtély volna”. A Blair tépőfogak rejtélye megoldatlan maradt. Mark Carlotto, Ph.D. képalkotás-szakértő, a Mars vitatott Cydonia régiójának szakértője, extenzív „3D analízist” végzett a Blair tépőfogakat és az azokat körülvevő területet illetően. Ennek eredményeit a New Frontiers in Science magazin egyik, 2002-ben megjelent számában adta közre. Carlotto vizsgálata az objektumok mesterséges eredetének elmélete mellett érvel… Vizsgálatai szerint az „oszlopok” legmagasabbika körülbelül 15 méter magas (ami megközelíti a NASA eredeti, 23 méteres becslését) továbbá pedig, hogy az objektumok „alakja kúp- vagy piramisszerű,” és „nem hagyományos szikláknak vagy kiszögelléseknek tűnnek”. Ezen felül „a hét objektum közül öt esetén merőleges elrendeződést” fedezett fel. Egyértelműen csak egy módon lehet egyszer és mindenkorra megállapítani, hogy a Blair tépőfogak mesterségesek-e: ha a régiót közelről, nagy felbontásban fényképezik le. A NASA a mai napig nem adott ki ilyen fotókat.

Bármennyire is hozzanak lázba a Blair tépőfogak – illetve a Hold felszínén található mesterséges szerkezetek puszta lehetősége is – felvetésem szerint a Hold belsejére kellene összpontosítanunk, ha szeretnénk a Holdon idegenek jelenlétének bizonyítékait megtalálni. Egészen biztos vagyok benne, hogy ott vannak a „komolyabb dolgok”.

Még Davies és Wagner is azt állítják, a holdi lávaalagutak jó helyszínt biztosítanának az idegen lenyomatok kutatásához, mivel ideális szálláshelyek volnának a Holdon élő lények számára. A tanulmányban sehol nem vetik fel a kutatók, hogy a Hold lávaalagutjaiban még mindig lennének idegenek, akik titkon és csendben élnek ott. Végtére is, ha élnek a Holdon idegenek – és ha, ahogy Leonard olyan helyesen rámutatott, az idegenek feltehetően „a Föld parazitái” – akkor miért is akarnának előttünk megmutatkozni? Tény, hogy nem akarnának. Minden tőlük telhetőt megtennének, hogy megakadályozzák a felfedeztetést, ilyen ugyanis a parazita természete.

Hogyan lehetséges, hogy ha egy vérszívó pióca lóg a bokánkon, akkor nem vesszük észre azonnal, hanem csak sokkal később, amikor nekiállunk levenni a cipőt és a zoknit a lábunkról? Azért, mert a piócák első harapása alkalmával érzéstelenítőt bocsátanak ki, amely elnyomja a seb fájdalmát (emellett egy véralvadásgátló enzimet is kibocsátanak). A pióca azért olyan sikeres parazita, mert képes észrevétlen maradni a gazdatesten. Képzeljük most el, hogy a Holdon jelenleg létezik egy felszín alatt élő, idegen jelenlét, amely, mivel az emberiséget és a Földet használja ki, nem akar lelepleződni. A paraziták természetükből adódóan rejtőzködőek. A józan ész azt sugallná, hogy az idegen jelenlét megfigyelésének és megértésének leghatékonyabb módja, ha meglátogatjuk a Holdat, a természetes élőhelyét; ott esetleg elég szerencsések lennénk ahhoz, hogy az idegenek tevékenységének múló jeleit elkapjuk (talán egy holdi kráteren belül található fények „csoportja” képében). Az UFO-rajongók többsége ismeri Steven Greer Felfedés Projektjét, amely a hivatalos leírás szerint egy „non-profit kutatói projekt, amely az UFO-kkal, földönkívüli intelligenciával, a titkosított fejlett energia- és meghajtó-rendszerekkel kapcsolatos tények teljes nyilvánosságra hozatalán munkálkodik”.

A Felfedés Projekt részeként tartottak egy nagy sajtótájékoztatót 2001. május 9-én, Washingtonban, az Országos Sajtóklubban. Az esemény során több mint húsz egykori kormányzati dolgozó, köztük a hadsereg és a nemzetbiztonság tisztségviselői, álltak a nyilvánosság elé, mindegyikük azt állítva, hogy tanúi voltak az UFO- vagy földönkívüli tevékenység tagadhatatlan bizonyítékainak – olyan bizonyítékoknak, amelyeket állításuk szerint a kormány titokban tart. A tanúk mindegyike azt mondta, hajlandó a Kongresszus előtt eskü alatt tanúvallomást tenni. A jelenlevő tanúk egyike a NASA egykori dolgozója, Donna Hare volt. Hare konkrét vallomásában elmondta, hogy fényképtechnikusként dolgozott a NASA által megbízott Philco Fordnál, a houstoni Johnson Űrközpontban. Ebben a tizenöt éves időszakban, ami magában foglalta az Apollo programot, és a Space Shuttle program első éveiben lett vége, Hare különleges engedéllyel rendelkezett, amely lehetővé tette számára a belépést olyan területekre, amelyek egyébként el voltak zárva.

Hare elmondása szerint az 1970-es években egy alkalommal belépett a fényképlabor egyik elzárt részére, ahol egy férfi alkalmazottat látott, aki egy fotómozaikot állított épp össze – ez kisebb fotók gyűjteménye, amelyeket öszszeillesztve nagyobb képet kapunk. Amennyire Hare látta, azok a Földről készült műholdas fotók voltak. A dolgozó Hare figyelmét egy konkrét fényképre irányította, amelyen szerepelt valami, ami UFO-nak nézett ki, egy „kerek fehér pont”, „nagyon éles, nagyon kivehető vonalakkal”. A „pont” alatt, a talajon volt egy árnyék, jelezve, hogy ez sokkal inkább fizikai objektum volt, semmint fényképhiba. Anélkül, hogy expliciten megfogalmazta volna, a dolgozó azt mondta Hare-nek, az objektum pontosan az, aminek látszik – egy UFO. Hare így folytatja a történetet: „Megkérdeztem, mit fog kezdeni ezzel az információval. Azt mondta: ‘Nos, mindig ki kell őket retusálnunk, mielőtt kimennének a nyilvánosság elé.‘ És egyszerűen meg voltam döbbenve, hogy valódi protokolljuk is volt arra, hogy ezekről a panelekről eltűntessék az UFO-k nyomait”.

Hare azt mondta, számos NASA-dolgozóval találkozott, akik azt mondták neki, láttak vagy hallottak UFO-természetű dolgokat, és mindegyikük igen óvakodott attól, hogy túl nyíltan beszéljen a kérdésről az azt övező titkolózás miatt. Ezek közé tartozott egy biztonsági őr is, akit egy alkalommal „rákényszerítettek egy csomó UFOkról készült kép elégetésére”. Egy másik férfi, Hare közeli ismerőse (aki később „eltűnt a Föld színéről”) az űrhajósokkal együtt töltött némi időt a karanténban. Megtudta, hogy „nagyjából mindegyik” űrhajós „látott ezt-azt, mikor a Holdon járt”. Még arról is tájékoztatta őt az egyik űrhajós, hogy „a holdra szállás idején űrhajók voltak a Holdon”.

Ha hihetünk Karl Wolfe vallomásának, nagy valószínűséggel idegen bázis található a Hold túloldalán. Wolfe, aki Hare-hez hasonlóan a Felfedés projekt tanúja, négy évet töltött el az Egyesült Államok Légierejének dolgozójaként, 1964-gyel kezdődően. A virginiai Langley légitámaszponton állomásozó Wolfe precíziós elektronika- és fényképészeti karbantartó volt, „szigorúan titkos kriptojóváhagyással”. 1965-ben elmondása szerint, míg a Lunar Orbiter programmal kapcsolatos projekten dolgozott, meg kellett látogatnia a NASA létesítményét Langley-ben, hogy elvégezzen néhány javítást. Ott tartózkodása során a fényképlaborban Wolfe beszélgetni kezdett egy kollégájával, egy közkatonával. Nagyjából fél órája beszélgethettek, mikor Wolf meglepetésére azt mondta a fiatal közlegény: „Egyébként felfedeztünk egy bázist a Hold túloldalán”.

A történetet inkább Wolfe saját szavaival folytatjuk:
Mondom: „Kiét?” Mire ő: „Hogy érti azt, hogy kiét?” Abban a pillanatban felfogtam, amit mondott, és egy kicsit megrémültem, és arra gondoltam, ha valaki épp most lépne be a szobába, mindketten bajban lennénk, mivel nem volna szabad kiadnia ezt az információt, nekem pedig nem szabadna ezt hallanom. Le voltam nyűgözve, de azt is tudtam, hogy átlép egy határon, amin nem kellene átlépnie. Ekkor elővette a mozaikok egyikét, és megmutatta a Holdon talált bázist, amelyen mértani alakzatok látszottak. Voltak tornyok, gömbszerű épületek, és voltak nagyon magas tornyok is, és olyan holmik, amik radarernyőre hasonlítottak, de hatalmas épületek voltak… Az épületek közül némelyik majdnem egy kilométeres volt. Szóval hatalmas építmények… Az épületek közül némelyik, mint mondtam, nagyon magas, vékony szerkezet volt. Nem tudom, milyen magasak lehettek, de egészen biztosan nagyon magasak voltak. Szögből készült felvételek voltak, árnyékokkal. Voltak hatalmas, gömbszerű és kupolás épületek. Egészen világosan látni lehetett őket; hatalmas objektumok voltak. Érdekes, mivel fejben igyekeztem őket a Földön látható szerkezetekhez hasonlítani, de nem hasonlítottak semmire, amit itt látni lehet, sem méretben, sem szerkezetileg...

Wolfe azt mondta, vegyes érzelmei voltak, mikor a holdi bázis fényképét nézte. Le volt nyűgözve, és többet is meg szeretett volna tudni (naná, ki ne szeretne?), ugyanakkor viszont mély félelmei voltak, milyen következményekre számíthat, ha valaki belép a szobába, és tetten éri. Az ő fogalmazásában: „úgy éreztem, az életem forog kockán”. Tudta, hogy a kép megfigyelésével biztonsági előírásokat szeg meg, és katonatársa, a közlegény ugyanezt teszi azzal, hogy megmutatja a képet. Ezért ellenállt a kísértésnek, hogy alaposabban megvizsgálja a képet.

A videofelvétel Wolfe-ról, mikor az állítólagos incidensről beszél, a 2001-ben, az Országos Sajtóklubban a Felfedés Projekt keretein belül tartott sajtótájékoztatón, megtekinthető az interneten. Teljesen hitelesnek tűnik, ahogy azzal bárki egyet is értene, aki látta a felvételt. Bár izgalmas volna azt képzelni, hogy Wolfe igazat mond – és valóban van egy idegen bázis a Hold túloldalán – nincs módunk a történet igaz voltának megállapítására. És ugyanez érvényes Johnsonra és Hare-re, a NASA „leleplezőire”. Az UFO-k és kormányzati összeesküvések területe hemzseg a dezinformációs hadviselés szakértőitől, akik megnehezítik annak megállapítását, mi igaz, és mi hamis. Alig ismert tény, hogy az 1950-es évek során az amerikai hadsereg foglalkozott egy katonai/kutatói holdbázis létrehozásának ötletével. Olyan mértékig, hogy 1959. június 8-án egy hosszú és részletes beszámolót is kiadtak erről, amelynek címe Project Horizon: A US Army Study for the Establishment of a Lunar Military Outpost volt (Horizon projekt: Az Egyesült Államok hadseregének tanulmánya egy holdbéli katonai támaszpont létrehozására).

A beszámolóban ez áll:
Szükség van egy személyzettel ellátott katonai bázisra a Holdon. A holdbéli bázisra szükség van az Egyesült Államok Holdon található érdekeltségeinek védelme és fejlesztése érdekében; a Holdon elhelyezett, a Föld és a világűr megfigyelésének, kommunikációs átjátszónak, a Hold felszínén végzett műveleteknek a technikáját fejlesztendő; a Hold felfedezésének, a világűr további felderítésének és szükség esetén a Holdon zajló katonai műveleteknek bázisaként; illetve a Holdon zajló tudományos vizsgálatok támogatására.

A Project Horizon felelőse az Army Ballistic Missile Agency (a Hadsereg Ballisztikus Rakéta Hivatala, ABMA) egy csoportja volt, amelyet Heinz-Herman Koelle repülőmérnök vezetett. Az ABM fejlesztette a Redstone, a Jupiter-C és a Pershing rakétákat, amelyek egyike sem jöhetett volna létre Wernher von Braun tudományos szakértelme nélkül, aki a program műszaki igazgatója (később vezetője) volt. Hat milliárd dolláros becsült költségével azt remélték, a hadsereg „személyzettel ellátott katonai bázisa” 1966 végére üzemképes lesz. A kivitelezés a tervek szerint 1965 áprilisában kezdődött volna, az első, két emberrel történő holdra szállás alkalmával. A terv szerint a bázist elég nagyra építették volna ahhoz, hogy tizenkét fős személyzetet elláthasson. Ami a bázis helyszínét illeti, számos helyszínt javasoltak, többek közt a Sinus Asteuumot és a Sinus Mediit. Nem feltétlenül véletlen, hogy állítólag 1965-ben látta Wolfe a fényképet a Hold túlsó oldalán található bázisról.

A Project Horizont részletesen eltervezték, de sosem vált valóra – hivatalosan legalábbis. Tekintettel arra, hogy az 1969-es holdra szállás is nagy szenvedés volt az Egyesült Államok számára, mind technológiai, mind anyagi értelemben, hogyan tudtak volna létrehozni egy holdbázist 1966-ra? A feltételezés szerint a hadsereg túl optimista és túl ambiciózus volt a projekttel – illetve valójában az űrutazás gyakorlati megvalósításával általában. Még a most rendelkezésünkre álló technológiával sem volna könnyű feladat létrehozni egy holdbázist (bár kétségtelenül megvalósítható volna). Az egyik elmélet szerint a Project Horizon, bár hivatalosan le lett fújva, titokban folytatódott; ezek szerint tehát az Államok hadseregének van egy bázisa a Holdon. Ehhez kapcsolódik a titkos űrprogram elmélete, amely jóval előrehaladottabb technológiát használ, mint ami hivatalosan a rendelkezésünkre áll.

„Az évek során nem kevés halk szavú, komolyan gondolkodó emberrel találkoztam, akik beszámoltak nekem egy ilyen titkos program létezését illető ismereteikről”, jelenti ki Richard Dolan, az UFO-kérdés egy elismert szaktekintélye. „Bázisok vannak-e a Hold túloldalán? Nem tudom biztosra, de nem zárhatom ki teljesen”. Ha vannak „bázisok a Hold túloldalán”, nehéz elképzelni, hogyan lehetnek emberkéz alkotta bázisok. Wolfe beszámolójában az állítólagos, általa leírt bázis határozottan nem emberi megjelenéssel bír. Az ő szavaival: „fejben igyekeztem őket a Földön látható szerkezetekhez hasonlítani, de nem hasonlítottak semmire, amit itt látni lehet, sem méretben, sem szerkezetileg…” Újra és újra találkozunk a holdbéli idegen jelenlét kérdésével. Van rá némi bizonyíték, mint már korábban is megfogalmaztam, hogy az űrhajósok idegenek bázisát látták a Hold túloldalán az Apollo küldetések idején. Van-e azonban bármi bizonyíték annak alátámasztására, hogy az űrhajósok UFO-tevékenység szemtanúi voltak a Holdon?

Otto Binder (1911 – 1974) egy 1972-es, a Saga magazinnak írt cikkében a következő, nem dokumentált anekdotát ismerteti az Apollo 11 küldetéssel kapcsolatban: „Bizonyos, saját VHF vevőberendezésekkel rendelkező források, akik rá tudtak csatlakozni a NASA távközlési rendszerére, azt állítják, a Föld-Hold dialógusnak volt egy része, amelyeket a NASA felügyelő személyzete hamar lekapcsolt”. A párbeszédek ezen része állítólag akkor történt, mikor Aldrin és Armstrong a Hold felszínén voltak, és a holdkomptól valamelyes távolságra végeztek tevékenységeket, és Armstrong felkiáltásával kezdődik: „Mi volt az? Mi a franc volt az? Ezt szeretném tudni”. Egy pillanattal később az egyik űrhajós bejelentkezik az irányító központnál: „Ezek a bébik nagyok, uram… hatalmasak… Ó, Istenem, el se hinnék! Mondom, itt még vannak más űrhajók is… fel vannak sorakozva a kráter pereménél túloldalt… itt vannak a Holdon, és minket figyelnek”.

Binder történetét bizonyítékként kezelik arra, hogy nem csak az Apollo 11 legénysége találkozott UFO-kkal, de a NASA úgy cenzúrázta az Apollo 11-ről (és a többi Apollo küldetésről) érkező üzeneteket, hogy szükség esetén a nagyközönség számára nem ismert rádiócsatornákat használt. Emellett viszont jókora kérdőjel övezi a történet hitelességét, miközben Binder maga is bevallotta, a történetet sosem erősítette meg „a NASA vagy bármely egyéb hatóság”. Anélkül, hogy megnevezné „bizonyos forrásait”, hozzátette: „Nem szavatolhatjuk a hitelességét, de ha igaz, akkor levonhatjuk a következtetést: az irányító központ először megremegett, majd összezavarodott, végül szigorúan közölte a holdsétát végzőkkel, hogy ‘felejtsék el,‘ amit láttak, és nyugodtan, higgadtan folytassák a dolgukat, mintha mi sem történt volna”.

Binder science fiction- és tényirodalmi művek, valamint képregények szerzője volt, és ő hozta létre a DC Supergirl nevű karakterét. Az UFO-k és a megmagyarázhatatlan rajongójaként számos könyvet írt ezekről a kérdésekről, az egyik címe Mankind: Child of the Stars (1974). A könyvben, amelyet Max H. Flindttel közösen írt, Däniken előszava olvasható, és leteszi voksát az elmélet mellett, miszerint „az emberiség a Földön rendelkezhet szuperintelligens, a világűrből származó ősökkel”. Egyesek tévesen azt állították, Binder „egykori NASA-alkalmazott” – talán kísérletképp, hogy az Apollo 11-gyel kapcsolatos UFO-anekdota némi súllyal rendelkezzen. A valóságban Binder egyetlen kötődése a NASA-hoz az, hogy az ügynökséggel kötött szerződés keretein belül írta meg 1966-ban a „Mercury, Gemini és Apollo programok diagramos formában, oktatási célzattal” anyagot. Ezt megelőzően továbbá a NASA az űrhajózás tudományának területén szerzett, tiszteletbeli mesterfokozattal tüntette ki.

Binder történetét támasztják alá valamelyest Maurice Chatelain állításai, aki könyvében, az Our Cosmic Ancestorsban (1987) kijelenti, hogy Armstrong és Aldrin csakugyan találkoztak a Holdon UFO-kkal. Armstrong történelmi holdsétáját megelőzően azt mondja: „két UFO lebegett a fejünk felett”, amelyekről Aldrin készített több fényképet is. Ha Chatelainnek igaza van, az UFO-kkal való találkozás az űrhajósok űrutazásainak normális részét képezte. „Úgy tűnik, az Apollo és Gemini hajóit földönkívüli eredetű úrjárművek követték, távolról is, néha pedig igen közelről… Minden alkalommal, mikor erre sor került, az űrhajósok tájékoztatták az irányító központot, akik teljes csendet rendeltek el”.

Könnyen nevezhetnénk Chatelaint is egy újabb szenzációhajhász, szamárságokat író figurának, aki nem rendelkezik megbízható tudással a kérdéses témát illetően, ha figyelmen kívül hagynánk a tényt, hogy ő csakugyan dolgozott a NASA-nak. A francia születésű Chatelain 1955-ben emigrált Amerikába, miután hét éven át élt a marokkói Casablancában. Marokkó épp akkor harcolta ki függetlenségét Franciaországtól, mikor ő elhagyta az országot. A függetlenség eredménye „társadalmi és gazdasági káosz” volt. Egy magafajta francia számára az országban maradni nem volt tanácsos, sőt, veszélyeket tartogatott. Chatelain, felesége és három fia társaságában a kaliforniai San Diegóban telepedett le, ahol hamarosan villamosmérnökként talált munkát a Convair Astronautics repülővállalatnál. Később, mikor a Ryan Electronicsnak dolgozott, Chatelain részt vett egy új radar- és telekommunikációs rendszer fejlesztésében, és számos, általa tervezett rendszer szabadalmát birtokolta. Mikor 1961-ben a North American Aviation lett az Apollo parancsnoki és műszaki egységének (Command/Service Module, CSM) fő kivitelezője, az addigra már radar- és telekommunikációs szakértőként ismert Chatelaint bízták meg az Apollo kommunikációs- és adatfeldolgozó rendszere megtervezésével és megépítésével.

Ha a NASA el akarta rejteni az Apollo bizonyos üzenetváltásait a nyilvánosság elől – például azokat, amelyek UFO- tevékenységgel voltak összefüggésben – azt igen könnyen megtehette volna, mivel Chatelain leírásában a technikáról szerepel a következő: „Mikor az Apollo a Hold közelségébe érkezett, az előzőleg használt kommunikációs rendszer olyan távolságban már nem volt használható; így minden kommunikáció egyetlen, nagy erejű átjátszón keresztül zajlott, amelynek az 2.106 és 2.287 MHz között, az S hullámhosszon működő irányított antennája volt, nagy számú csatornával, amelyek mindegyike multiplex üzemben, egyszerre küldött több jelet is. Hét csatorna volt például, amelyek az űrhajósok fizikai állapotáról szóló orvosi információkat közvetítették, kilenc a Hold mögötti út eltárolt telemetriás adatait küldte tovább, amelyeket nem lehetett közvetlenül sugározni”. Mivel mindezek a csatornák elérhetők voltak a NASA számára, nem okozott gondot bizonyos adások elrejtése.

Bár Chatelain nem jelenti ki explicit módon, hogy az űrhajósok és az irányító központ közt titkos rádióadások zajlottak volna, utal a „Télapó” kódszó űrhajósok általi használatára „ami a repülőcsészealjak jelenlétét jelzi az űrkabinok közelében”. Chatelain elmondása szerint James Lowell, mikor 1968-ban az Apollo 8 fedélzetén tartózkodott, nem az első olyan űrhajós volt, aki használta a kódszót; az első Walter Schirra volt, 1962-ben, a Mercury 8 fedélzetén. Chatelain nem tesz említést az Apollo 8 űrhajósai által esetleg észlelt idegen bázisról a Hold túloldalán. Annyit mond csupán, hogy amit láttak – és amire Lowell „Télapó” kijelentése csakugyan utalt – azok az űrkabin közelében észlelt UFO-k voltak. Chatelain inkább általános, semmint specifikus kifejezéseket használ, amikor az UFO-k és a legénységgel repülő NASA űrjárművek találkozásait írja le – ezen történeteket feltehetően másoktól hallotta a NASA-nál töltött évei során Chatelain azt mondja: „Nagyon nehéz a NASA-tól bármilyen konkrét információt szerezni, amely még mindig nagyon szigorúan ellenőrzi az ilyen [UFO] események nyilvánosságra hozatalát”.

A Chatelain által hallott pletykák szerint az Apollo 13 oxigéntartályának robbanását nem baleset okozta – egy UFO tevékenysége következtében történt, amely az űrjárművet követte. Az Apollo 13 kétségtelenül egy nukleáris eszközt szállított a fedélzetén, és a terv az volt, hogy az eszközt ledobják a Holdon, egy szeizmikus kísérlet részeként, amellyel „a Hold infrastruktúráját” akarták megmérni. (Újabb bizonyíték a NASA megszállottságára a Hold belsejének feltárására vonatkozóan.) Az Apollo 13 szabotálásával az UFO megelőzte a NASA tervezett robbantását, amely „feltehetően elpusztított vagy veszélybe sodort valamely, a földönkívüliek által létrehozott holdbázist”. Ennyi, a Holdon található idegen bázisokról, a Holdon UFO-kkal találkozó űrhajósokról szóló történet után – és ezekhez tegyük hozzá a TLP-kről szóló, riasztó beszámolókat – elég nehéz lakatlannak feltételezni legközelebbi égi szomszédunkat.

Bár igaz, hogy az általunk megvizsgált történetek egy részének hitelességét képtelenség leellenőrizni, és részben vagy egészben hamisak is lehetnek, a bizonyíték, egészében véve, határozottan arra utal, hogy a Holdon nem emberi életformák vannak jelen. Ezt a hipotézist a „csak akkor zörög a haraszt, ha fújja a szél” elvére alapozom, mert ez esetben igencsak nagy a szél. A mi feladatunk szembeszállni a széllel, még ha kellemetlen is, és megtalálni a forrását. A legtöbb UFO-kutató és –rajongó sajnos elfogadja azt az egyszerű elméletet, hogy ezek az objektumok hús-vér humanoid lények által irányított földönkívüli járművek. Talán ez a magyarázat érvényes néhány UFO-ra, de másokra nem. Egészen biztosan nem alkalmazható az összesre, mivel a jelenség túl különös és rejtélyes ahhoz, hogy ez így lehessen. Nem tagadom, hogy az UFO jelenségnek van egy fizikai összetevője, amely ráadásul komoly tudományos vizsgálatra hivatott. Azt állítom csupán, hogy a jelenség nem csak a fizikait, hanem a nem-fizikait, a spirituálist is magába foglalja.

Whitley Strieber, az egyik leghíresebb „elrabolt” egy sor kiváló könyvet írt, amelyekben részletezi az általa „látogatóknak” nevezett idegenekkel való találkozásait, fején találta a szöget, mikor leírta: „A látogatók fizikailag valósak. De nem-fizikai szinten is léteznek, és lehetséges, hogy az az elsődleges valóságuk”. Hajlunk arra, hogy a Holdat lakó idegenekre úgy tekintsünk, mint apró, humanoid lényekre, akik a felszín alatt laknak, alkalmanként meglátogatják a Földet lenyűgöző űrjárműveikkel, talán akkor, mikor erőforrásokra van szükségük. Az ilyen elképzeléseik ismerősek, kényelmesek, nem igényelnek túl sok gondolkodást. De ki kell nyitnunk az elménket a lehetőség előtt, miszerint az, amivel itt dolgunk van, egészen más természetű élet is lehet – egy olyan életforma, amely elsődlegesen nem-fizikai (ennél fogva tehát láthatatlan) szinten működik; egy olyan életforma, amely fizikai korlátait kompenzálja kimagasló figyelmével és mentális képességeivel.

Bármilyen életforma is lakja a Holdat, az látszólag mentálisan meghaladja az emberiség szintjét, az elme olyan hatalmával bír, amivel mi nem rendelkezünk. Ezt a következő Chatelaintól származó idézet alapján feltételezhetjük: „Azt mondták, hogy a repüléseik idején űrhajósainkon gyakran hatalmasodott el az érzés, mintha valamilyen külső erők próbálnák átvenni az elméjük fölötti irányítást. Különös dolgokat észleltek, és látomásaik voltak”.

Részlet Louis Proud „A Hold rejtélyes hatása” című könyvéből

Megnézem a könyvet

<< < >> >
Ez a honlap sütiket használ. A sütik el­fo­ga­dá­sá­val kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Adatvédelmi nyi­latkozat: GDPR