- Blog -

Szeretni vagy enni?

Életmód
2018-05-24

"Nem olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek, hanem amilyenek mi vagyunk." -Anais Nin

Egy pillanatra képzeld el a következő forgatókönyvet: vendég vagy egy elegáns vacsorán. A többi vendéggel együtt egy díszesen megterített asztalnál ülsz. A szoba meleg, gyertyafény ragyog a kristály borospoharakon, és könnyed beszélgetés zajlik. A konyhából ínycsiklandozó illatok szállnak. Nem ettél egész nap, és korog a gyomrod.
Végül óráknak tűnő várakozás után a barátod, aki a házigazda, kijön a konyhából egy gőzölgő fazék ínycsiklandozó pörkölttel. A hús, a fűszerek és a zöldségek illata megtölti a szobát. Nagy adagot szedsz magadnak, és miután megeszel több falatnyi húst, megkérdezed a receptet a barátodtól.
„Örömmel elmondom" - válaszolja. „Kell hozzá öt fontnyi jól marinált golden retriever hús, majd…" Golden retriever? A szavai hallatán valószínűleg teljesen lefagysz rágás közben: a szádban lévő hús kutyától származik.
Mi lesz most? Folytatod az evést? Vagy felháborodsz a tényen, hogy golden retriever van a tányérodon, és éppen most ettél belőle? Kiválogatod a húst, és a zöldségeket eszed meg?

De tegyük fel, hogy a barátod nevet egyet, és azt mondja, csak viccelt. A hús végülis nem golden retriever, csak a marhahús. Mit gondolsz most az ételről? Teljesen visszajött az étvágyad? Ugyanolyan lelkesedéssel folytatod az evést, mint amikor elkezdted az étkezést? Valószínűleg, bár tudod, hogy a tányéron lévő pörkölt pontosan ugyanaz az étel, amelyet alig pár pillanattal korábban jóízűen ettél, maradna benned egy rossz érzés, amely a következő alkalommal, amikor marhahúst eszel, újra elő fog jönni.
Mi folyik itt? Miért van, hogy bizonyos ételek érzelmi reakciókat váltanak ki? Hogyan lehet egy étel egy címke miatt rendkívül ízletes, míg egy másik étel egy másik címke miatt gyakorlatilag ehetetlen? A pörkölt fő összetevője - a hús - egyáltalán nem változott. Kezdetektől fogva állati húsról volt szó, és ez így is maradt. Csak - legalábbis egy pillanatra úgy tűnt - egy másik állatból származó hús lett. Miért reagálunk ilyen radikálisan eltérően a marhahúsra és a kutyahúsra?

Az ezekre a kérdésekre adott válasz összefoglalható egyetlen szóval: szemlélet. Különböző módon reagálunk a különböző hústípusokra, de nem azért, mert fizikai különbség van közöttük, hanem azért, mert a velük kapcsolatos szemléletünk különbözik egymástól.

A kutyák megevésének problémája

A szemlélet ilyen változása olyan, mint egy kétsávos úton a sávváltás: a sárga vonal átlépése radikálisan megváltoztatja tapasztalatainkat. A szemléletváltásra adott ilyen erős válasz oka az, hogy a szemléleteink nagyrészt meghatározzák valóságunkat; hogyan érzékelünk egy helyzetet – hogyan értelmezzük - ez pedig meghatározza, hogy mit gondolunk, és hogyan érzünk. A gondolataink és érzéseink gyakran meghatározzák, hogyan fogunk cselekedni.

Az egyik oka annak, hogy ilyen eltérően gondolunk a marhahúsra és a kutyahúsra az, hogy a tehenek és a kutyák nagyon különbözőek. A leggyakoribb - és gyakran csak az egyetlen kapcsolatunk a tehenekkel akkor van, amikor megesszük (vagy viseljük) őket. De rengeteg ember számára a kutyákkal való kapcsolatunk sok szempontból nem különbözik rettenetesen az emberekkel való kapcsolatainktól: nevükön nevezzük őket. Elbúcsúzunk tőlük, amikor elmegyünk, és üdvözöljük őket, amikor visszatérünk. Megosztjuk velünk ágyunkat. Játszunk velük. Ajándékokat veszünk nekik. A pénztárcánkban hordjuk a képüket. Elvisszük őket az orvoshoz, amikor betegek és több ezer dollárt költünk a kezelésükre. Eltemetjük őket, amikor meghalnak. Megnevettetnek minket; és sírunk miattuk. Ők a mi segítőink, barátaink, családunk. Szeretjük őket. Nem azért szeretjük a kutyákat és esszük meg a teheneket, mert a kutyák és a tehenek alapvetően különbözőek - a teheneknek a kutyákhoz hasonlóan érzéseik, preferenciáik és tudatosságuk van -, hanem azért, mert a velük kapcsolatos szemléletünk más. És ennek következtében a húsukkal kapcsolatos szemléletünk is más.

Nem csak a hússal kapcsolatos szemléletünk különbözik azon állatfajok alapján, amelyekből származnak, de a különböző emberek is másképp tekintenek ugyanarra a húsra. Például egy hindunak ugyanaz lehet a reakciója a marhahúsra, mint egy amerikai kereszténynek a kutyahúsra. Az észlelésünk e változatai a sémánknak köszönhető. A séma olyan pszichológiai keret, amely formálja –és amelyet formálnak- hiedelmeinket, elképzeléseinket, észlelésünket és tapasztalataikat, és automatikusan rendszerezi és értelmezi a bejövő információkat. Például, amikor a „nővér" szót hallod, valószínűleg egy nőt képzelsz el, aki egészségügyi egyenruhát visel és kórházban dolgozik. Annak ellenére, hogy számos nővér férfi, nem hagyományosan öltözködik, vagy kórházon kívüli munkát végez, ha nem találkozol gyakran különböző környezetben dolgozó nővérekkel, a sémád fenntartja ezt az általános képet. Az általánosítások a sémák eredményei, amelyek azt teszik, amit tenniük kell: rendezik és értelmezik a hatalmas mennyiségű ingert, amelyek folyamatosan érnek minket, majd általános kategóriákba sorolják őket. A sémák mentális osztályozási rendszerekként működnek.

Minden témára van egy séma, beleértve az állatokat is. Az állatokat például zsákmánynak, ragadozónak, kártevőnek, háziállatnak vagy élelemnek lehet osztályozni. Azt viszont, hogy mi alapján osztályozzuk az állatot, meghatározza, hogyan viszonyulunk hozzá - hogy vadászunk rá, menekülünk előle, elpusztítjuk, szeretjük, vagy megesszük. Néhány átfedés elképzelhető a kategóriák között (az állat lehet zsákmány és élelem), de hús esetén a legtöbb állat vagy élelem, vagy nem élelem. Más szóval, van egy olyan séma, amely az állatokat ehetőnek vagy nem ehetőnek osztályozza.

És valami érdekes történik, amikor egy olyan állatból származó hússal találkozunk, amelyet nem ehetőnek osztályoztunk: automatikusan elképzeljük az élő állatot, ahonnan jött, és hajlamosak vagyunk undorodni a megevésének gondolatától. Az észlelési folyamat ezt a sorrendet követi: golden retriever hús (inger) → nem ehető állatok (hiedelem / észlelés) → élő kutya képe (gondolat) → undorodás (érzés) → a hús megevésének elutasítása vagy vonakodás (cselekvés).

Térjünk vissza a képzeletbeli vacsorára, amikor azt mondták neked, hogy golden retrievert ettél. Ha egy ilyen helyzet tényleg megtörtént volna, akkor ugyanazokat a szagokat és ugyanazokat az ízeket érezted volna, mint korábban. De most az elmédben valószínűleg megjelent volna egy golden retriever képe, aki talán labdát kerget az udvaron, egy tábortűz mellett fekszik összegömbölyödve, vagy egy kocogó mellett fut. Ezekkel a képekkel valószínűleg olyan érzelmek jelennek meg, mint az empátia vagy az aggodalom a megölt kutya miatt, és így undor az állat elfogyasztásának gondolatára.

Ezzel ellentétben, ha olyan vagy, mint a legtöbb ember, amikor leülsz marhahúst enni, nem képzeled el az állatot, amelyből a húst származik. Ehelyett egyszerűen csak az „ételt" látod, és az ízére, az illatára és az állagára összpontosítasz. Ha marhahússal találkozunk, akkor általában az észlelő folyamat azon részét hagyjuk el, amely a húst és az élő állatot összekapcsolja. Persze, mindannyian tudjuk, hogy a marhahús állatból származik, de amikor megesszük, hajlamosak vagyunk nem gondolni erre a tényre. Szó szerint több ezer ember, akikkel a szakmai munkám és a magánéletem során beszéltem, elismerte, hogy ha egy élő tehénre gondolnának, miközben marhahúst esznek, akkor kellemetlenül éreznék magukat - és néha meg sem tudnák enni. Sokan ezért nem esznek olyan húst, amely hasonlít az állatra, amelyből származik; ritkán szolgálják fel úgy a húst, hogy a fej vagy más testrészek érintetlenek. Egy érdekes tanulmányban például dán kutatók azt találták, hogy az emberek kényelmetlenül érezték magukat, amikor a hús hasonlított az eredeti állatra, és a darált húst szívesebben fogyasztották, mint a teljes húsdarabot. De még akkor is, ha a marhahús és a tehenek között tudatos kapcsolatot hozunk létre, a marhahús fogyasztása még mindig kevésbé zavaró, mint a golden retriever húsáé.

Ahogy az kiderül, annak, hogy mit érzünk egy állattal kapcsolatban, és hogyan kezeljük, sokkal kevésbé van köze ahhoz, hogy milyen állatról van szó, mint a vele kapcsolatos szemléletünkhöz. Hisszük, hogy helyénvaló megenni a teheneket, de a kutyákat nem, ezért a teheneket ehetőnek, a kutyákat nem ehetőnek tekintjük, és ennek megfelelően járunk el. És ez a folyamat ciklikus; nem csak a hiedelmeink vezetnek végső soron a cselekedeteinkhez, de a cselekedeteink is megerősítik a hiedelmeinket. Minél többször nem eszünk kutyát, és eszünk tehenet, annál inkább megerősítjük a hiedelmet, hogy a kutyák nem ehetők, a tehenek viszont ehetők.

Szerzett ízlelés

Miközben az emberek hajlamosak kedvelni az édes ízeket (a cukor hasznos kalóriaforrás), és elkerülik azokat, amelyek keserűek és savanyúak (az ilyen ízek gyakran mérgező anyagot jeleznek), az ízlelésünk nagy része valójában emberalkotta. Más szóval, az emberi tányér széles körű repertoárján belül azokat az ételeket szeretjük, amikről megtanultuk, hogy szeretnünk kéne. Az élelmiszerek, különösen az állati eredetű élelmiszerek nagyon szimbolikusak, és ez a szimbolizmus, amelyet a hagyományok erősítenek, nagyrészt felelős az étkezési preferenciáinkért. Például kevesen szeretik a kaviárt, amíg nem eléggé idősek ahhoz, hogy megértsék, hogy a kaviár kedvelése azt jelenti, hogy kifinomultak; és Kínában megeszik az állatok péniszeit, mert úgy vélik, ezek a szervek hatással vannak a szexuális működésre.

Annak ellenére, hogy az ízlelést nagyrészt a kultúra révén szerezzük meg, az emberek szerte a világon hajlamosak a preferenciáikat racionálisnak tekinteni, és minden eltérést támadónak és undorítónak gondolni. Például sok ember undorodik a tehenek tőgyéből származó tej fogyasztásának gondolatától. Mások nem tudnak szalonnát, sonkát, marhahúst vagy csirkét enni. Néhányan úgy vélik, hogy a tojás fogyasztása hasonló a magzatok elfogyasztásához (technikailag az is). És képzeld el, hogyan éreznéd magadat, ha rántott tarantulát (szőr, karom, és minden más) kéne enned, mint Kambodzsában; savanyú, pácolt kos here pástétomot, ahogyan néhányan Izlandon; vagy kacsa embriókat - olyan tojásokat, amelyek megtermékenyítettek és részlegesen kialakult madarakat tartalmaz tollal, csontokkal és kezdetleges szárnyakkal - ahogy Ázsia egyes részein. Amikor állati eredetű élelmiszerekről van szó, minden íz kedvelése megszerezhető.

A hiányzó kapocs

Furcsa jelenség, ahogyan a kutyák és egyéb nem ehető állatokat megevésének gondolatára reagálunk. Azonban még furcsább az, ahogyan nem reagálunk a tehenek és más ehető állatok megevésére. Van egy észlelhető szakadék, egy hiányzó kapcsolat az észlelési folyamatban, amikor ehető fajokról van szó; nem vonunk kapcsolatot a hús és a forrása között. Elgondolkodtál már azon, hogy a több tízezer állatfaj közül miért csupán egy maroknyi megevésének gondolata nem tölt el undorral? Az ehető és nem ehető állatok kiválasztásának legmeglepőbb része nem az undor megléte, hanem annak hiánya. Miért nem idegenkedünk megenni az ehetőnek tartott kevés állatot? A bizonyítékok azt sugallják, hogy az undor hiánya nagyrészt, ha nem teljesen, tanult. Nem születtünk a sémáinkkal; kialakultak. Sémáink nagyon strukturált hitrendszerből fejlődtek ki. Ez a rendszer előírja, mely állatok ehetőek, és lehetővé teszi számunkra, hogy bármilyen érzelmi vagy pszichológiai kényelmetlenség nélkül elfogyasszuk őket. A rendszer megtanítja nekünk, hogyan ne érezzük. A legnyilvánvalóbb érzés, amit elveszítünk, az undor, de az undorunk alatt olyan érzelem áll, amely sokkal inkább szerves része lényünknek: az empátiánk.

Az empátiától az apátiáig

De miért megy a rendszer ilyen messzire, hogy blokkolja az empátiánkat? Miért kell ez az egész pszichológiai akrobatika? A válasz egyszerű: mert törődünk az állatokkal, és nem akarjuk, hogy szenvedjenek. És mert megesszük őket. Értékeink és viselkedésünk összeférhetetlenek, és ez az inkonzisztencia bizonyos erkölcsi kényelmetlenséget okoz. Ennek a diszkomfortnak az enyhítése érdekében három választási lehetőségünk van: megváltoztathatjuk értékeinket a viselkedésünkhöz igazítva, megváltoztathatjuk viselkedésünket, hogy megfeleljen az értékeinknek, vagy megváltoztathatjuk viselkedésünk felfogását, hogy úgy tűnhessen, megfelel az értékeinknek. A hússal kapcsolatos sémánk ezen harmadik lehetőség mentén alakul ki. Mindaddig, amíg nem tartjuk feleslegesnek az állatok szenvedését, és nem hagyjuk abba az állatok megevését, a sémánk torzítja az állatokkal és a megevett hússal kapcsolatos észlelésünket, úgy, hogy ne okozzon nehézséget elfogyasztani őket. És a rendszer, amely megteremti a hússal kapcsolatos sémát, felvértez minket azokkal az eszközökkel, amikkel ezt megtehetjük.

A rendszer elsődleges eszköze az érzelmi közöny. Az érzelmi közöny egy olyan pszichológiai folyamat, amelynek során szellemileg és érzelmileg leválasztódunk a tapasztalásainkról; „eltompítjuk" magunkat. Önmagában az érzelmi közöny nem rossz; a mindennapi élet normális, elkerülhetetlen része, lehetővé téve számunkra, hogy működjünk egy erőszakos és kiszámíthatatlan világban, és hogy megbirkózzunk a fájdalmunkkal, ha erőszak áldozatává válunk. Például, valószínűleg nehéz lenne az autópályán vezetned, ha teljes mértékben tudatában volnál annak a ténynek, hogy egy apró fém járműben haladsz az úton, és körülötted több ezer, gyorsan haladó fém jármű van. És ha az a szerencsétlenség érne, hogy karambolt szenvednél, akkor valószínűleg sokkot kapnál és ebben az állapotban maradnál, amíg pszichológiailag nem lennél képes kezelni a történteket. Az érzelmi közöny adaptív vagy előnyös, amikor segít nekünk megbirkózni az erőszakkal. De rosszul illeszkedik, vagy romboló, ha arra használják, hogy lehetővé tegye az erőszakot, még akkor is, ha ez az erőszak olyan messze van tőlünk, mint az üzemek, ahol az állatokból hús lesz.

Az érzelmi közöny összetett védelmi és egyéb mechanizmusokból áll, amelyek átfogóak, erőteljesek és láthatatlanok, és mind szociális, mind pszichológiai szinten működnek. Ezek a mechanizmusok eltorzítják észlelésünket és elszigetelik érzéseinket, empátiánkat apátiává változtatják - sőt a könyv középpontjában a nem érzés megtanulásának folyamata van. Az érzelmi közöny mechanizmusa magában foglalja: a tagadást, az elkerülést, a megszokást, az indoklást, a tárgyiasítást, a személytelenítést, az osztályozást, a racionalizálást és a disszociációt. A következő fejezetekben megvizsgáljuk az érzelmi közöny mindegyik aspektusát, és elemezzük azt a rendszert, amely az állatokat hússá változtatja. Ennek során megvizsgáljuk a rendszer jellemzőit és azokat a módokat, amelyek által biztosítják folyamatos támogatásunkat.

A közöny a kultúrákban és a történelemben: variációk egy témára

Gyakran felteszik nekem azt a kérdést, hogy a különböző kultúrákból és időkből származó embereknél is volt-e érzelmi közöny, hogy meg tudják ölni és enni az állatokat. Például a törzsi vadászoknak közönyösnek kellett lenniük a zsákmány megszerzése érdekében? Az ipari forradalom előtt, amikor sok amerikai maga termelte meg a húst, érzelmileg távol kellett tartani magukat az állatoktól?

Lehetetlen lenne amellett érvelni, hogy az emberek minden kultúrában, minden korszakban ugyanazt az érzelmi közönyt alkalmazták, mint a korabeli iparosodott társadalmakban élők, akiknek nincs szükségük húsra a túlélés érdekében. A kontextus nagyrészt meghatározza, hogy egy személy hogyan reagál a húsevésre. Az egyén értékei, amelyeket nagyrészt a tágabb társadalmi és kulturális struktúrák alakítanak ki, segítenek meghatározni, hogy mennyi pszichológiai erőfeszítéssel lehet elhatárolódnia az állat elfogyasztásának valóságától. Azokban a társadalmakban, ahol a hús szükséges a túléléshez, az embereknek nem adatik meg az a luxus, hogy elgondolkozzanak választásuk etikáján; értéküknek támogatniuk kell az állatok megevését, és valószínűleg kevésbé okoz nekik gondot a húsevés. Az állatok leölésének módja is befolyásolja a pszichológiai reakciókat. A kegyetlenség gyakran zavaróbb, mint a gyilkolás.

Még azokban az esetekben is, amikor a húsevés szükséges volt, és az állatokat a mai vágóhidakra jellemző indokolatlan erőszak nélkül ölték meg, az emberek mindig elkerülték bizonyos állatok fogyasztását, és folyamatosan törekedtek arra, hogy összeegyeztessék azoknak a gyilkolását és fogyasztását, akiket megettek. Rítusokkal, rituálékkal és hitrendszerekkel kapcsolatos példák enyhítik a húsfogyasztók lelkiismeretét: a hentes és / vagy a húsevő tisztítási szertartásokat végezhet az élet kioltása után; vagy az állat „áldozattá válik" az emberi fogyasztásra, ami egy olyan perspektíva, amely spirituális tartalommal tölti meg a cselekményt, és a zsákmánynak valamennyi döntési jogot ad. Továbbá az i.e 600-as évek elején az emberek etikai alapon tartózkodtak a hús fogyasztásától, és hosszú ideig tartó pszichológiai és erkölcsi feszültség volt jellemző a húsevéssel kapcsolatban. Nagyon valószínű, hogy az érzelmi közömbösségnek szerepe volt - bár különböző mértékben és különböző formákban - a kultúrák és az egész történelem során.

A rendszer elsődleges védelme a láthatatlanság; a láthatatlanság kifejezi a védelem elkerülését és tagadását, és ez az az alap, amelyen minden más mechanizmus áll. A láthatatlanság lehetővé teszi például a marhahús fogyasztását anélkül, hogy elképzelnénk az általunk fogyasztott állatot; elrejti magunk elől a gondolatainkat. A láthatatlanság biztonságos távolban tart minket attól a kellemetlen folyamattól is, hogy állatokat nevelnek és ölnek meg azért, hogy az ételünk legyenek. A hús dekonstrukciójának első lépése tehát a rendszer láthatatlanságának dekonstrukciója, feltárva annak a rendszernek az elveit és gyakorlatát, amely a kezdetektől fogva rejtőzik.

Részlet Melanie Joy „Miért szeretjük a kutyákat, esszük meg a disznókat és viseljük a teheneket” című könyvéből

Megnézem a könyvet

<< < >> >
Ez a honlap sütiket használ. A sütik el­fo­ga­dá­sá­val kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Adatvédelmi nyi­latkozat: GDPR