- Blog -

A táltos kanca és a libapásztorlány

Magyar ezotérium
2018-05-31

EGYSZER VOLT, hol nem volt, volt egy szegény özvegyasszony, aki libapásztorsággal foglalkozott. Egyszer, nemsokára született neki egy leánygyermeke. Hogy kitől született, azt még ő maga sem tudta. Alighogy megszületett a leány, mikor háromnapos lett, úgy hajnaltájban kihajtja újból az asszony a libákat a mezőre. Egyszer csak azt veszi észre, hogy a libák erősen gágognak és repdesnek. Hát nemsokára megpillantott kelet felől egy sugaras fényességet...

...mintha egy csillag ragyogott volna. Az a csillag mindjobban, mindjobban közeledett hozzá, nagyobb és nagyobb lett. Egyszer csak letoppant elejbe, és abból a fényes sugárból, fejér felhők közül kibontakozott egy gyönyörűséges szép leány. Tizenkét hattyússzekéren jött oda. Üvegszekér volt az. És a szekéren valódi gyöngykoszorúk voltak. Villámokat szórtak a kerekei, a hám meg a gyeplő felszerelései valódi vert ezüstből és aranyból voltak. Leszállott a leány a hintajáról, és egyenesen a libapásztorasszonyhoz tartott.

Azt mondja az asszonynak: - Nem azért jöttem, hogy tégedet megkárosítsalak, hanem azért jöttem, hogy leányodat megkereszteljem. Mert én Tündér Erzsébet vagyok. Akkor, amikor a könyekes fűzfa alatt aludtál, mikor egy kicsi meleg szél meglebbentett, a meleg széltől fogantad a leányodat, ami az én hatalmamból származott, mert a leányod által akartalak én téged boldoggá tenni. Most már menj, és hozd ki a leányodat gyorsan, mert napfeljötte előtt nékem innen el kell mennem!

Akkor a lúdpásztor-asszony gyorsan befutott a kicsi földi viskójába, megfogta a leánykáját, és kivitte Tündér Erzsébethez. Ekkor Tündér Erzsébet levett a hintajáról egy hétszínű gyönyörű fürösztőmedencét. Elévett hét kulacsot, és mindenik kulacsból töltött egy kicsit a medencébe. Akkor felmarkolt egy fél marok port az útról, és azt is belehintette a medencébe. Aztán keresztet húzott a varázsvesszejével reá, és a kisleánykát beléfektette.

Azt mondja a leánykának: - E naptól a te neved Tündér Juliska. Bírálkodjál a természetedben. Légy büszke, viselj hét szépséget, és legyen hétféle tudományod: az első szépséged legyen a leánygyermeki bájosságod, a második szépséged a szemed ragyogása, a harmadik szépséged az arcod tündöklése, a negyedik szépséged a beszéded hatalma, az ötödik szépséged a termeted sudársága. A hatodik a szerelem szépsége, a hetedik a boldogságod szépsége. Hét ország királyfia kérjen meg tégedet, és hét ország felett hatalmad legyen. Mindezek a szépségeid a tizennyolcadik korod után váljanak hasznodra. Legyen hét tudományod: első legyen a varázslás. Úgy önmagadat, mint az állatokat tudjad elvarázsolni; második legyen a táltos fogalom; harmadik legyen a szíved érzete; hogy érezzél meg mindent; negyedik legyen, hogy tudjál parancsolni embernek és állatnak; ötödik legyen, hogy tudjál uralkodni minden boszorkány hatalmán; hatodik legyen, hogy a legnagyobb gúnár libád legyen a te táltos paripád; a hetedik tudományod legyen, hogy hajnalban a hajnalcsillag tavában, ami a hét szépség vize, fürödhessél. Tizennyolc éves korodban ahhoz a legényhez menj férjhez, akinek a paripája olyan táltos legyen, mint a tiéd. Azt a paripát arról fogod megismerni, hogy hétszín szőre lesz és hét lába, akárcsak a tiédnek. És csak annak adhatod oda a kezedet, a te szerelmedből. Most már viszem anyádat magammal, Isten veled és velünk is.

Ekkor a leányka édesanyja már meg sem tudta csókolni a leányát, mert Tündér Erzsébet bétaszította a hintajába, és reá zárta az ajtót. A leánykát kivette a medencéből, az út porába leírta a nevét, és arra könnyen feltette. A medencét bétette a hintóba, ő is felült a hintóba, és a selyemostorával egyet harsintott. Akkor a hattyúk felrepültek a levegőbe, belébolondultak a fehér felhőkbe, és amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek.

Egyszer felébred a leányka. Alig volt háromnapos, mégis akkora volt, mint egy hétesztendős. Vigyázkodott ő jobbra-balra, nem látott egyebet, csak egy sereg ludat. Mikor felkelt a helyéről, látja, hogy valami írás van alatta. Olvassa az írást, hát az van odaírva: „A te neved Hétszépségű Tündér Juliska. Őrizd a libákat napszálltáig, és napszálltakor, ahová megy a gúnár, te is odamégy szállásba.” Ő őrizte estig a libákat, Napszálltakor a ludak sorba álltak, a gúnár ment elől, és a ludak utána. Ő is csendesen ballagott utánok, addig, míg elértek egy kicsi földi viskóhoz. Ott a leányka bément a viskóba, hát látja, hogy az asztal meg van terítve, és a legfinomabb ételek vannak rajta. De mivelhogy nem volt senki sem a kunyhóban, asztal mellé ült egyedül, és evett, amennyi neki kellett. A maradékot kilódigálta a libáknak.

Alighogy lefeküdt aludni, megjelent álmában Tündér Erzsébet, és azt parancsolta neki: - Kicsi keresztlányom, Juliska, fogd azt a rézkígyó vesszőt, háromszor jártasd meg a fejed felett körzetben, és gondolj a táltos paripádra. Akkor menj ki az ajtóba, ott lesz előtted egy gúnár, arra húzzál a bal kezeddel egy keresztet, az vet egy kecskebukát, és lesz belőle egy hétszínű, hétlábú táltos paripa. Azután, ha valami bajod lesz, csak mondjad a lovadnak, és ő segít rajtad. Most pedig hajnalban, mikor a libák gágogni kezdenek, gyorsan menj ki, és tedd, amit parancsoltam. Mikor azt megcsináltad, ülj föl a paripa hátára, és fogontozzál jól belé, ő majd elviszen a hajnalcsillagra. Ott van egy aranyhegy. A hegy közepében egy forgó ezüsttó, és lovaddal együtt ugorjál oda belé. Mikor a víz hetet sírült véled, akkor rántsd meg a kantárszárát, a ló kiugrik a vízből, és visszajő ide. Aztán pedig hajtsd ki a libákat a mezőre. Most már több parancsot ne várj, azt csináld minden hajnalban éjfél tizenkettőtől hajnal három óráig! Ekkor Tündér Erzsébet eltűnt előle.

A leányka megijedt előbb, mert mindent csak képzeletnek hitt. De mikor látta, hogy a rézkígyó vessző ott van az ágyán, akkor hitte el az álmát. Akkor felkelt az ágyáról, és kezdett gondolkozni, hogy is látta az álmát? Eszébe jutott, hogy a rézvesszővel hármat kell sírítsen a feje felett, és a gondolata akkor teljesülni fog. Ekkor a rézkígyó vesszőt vette kezébe, háromszor megforgatta feje felett, és mondta: - A keresztanyám nevében, az asztalom meg legyen terítve. Már párolgott is az asztalon a legjobb étel. Ő gyorsan evett, akkor a rézvesszővel kiment az ajtó elé, belésuhintott a levegőbe, és a libák mind odafutottak. Aztán fogta a bal kezébe a vesszőt, a gúnár fejére húzott három keresztet, evvel vetett egy kecskebukát, és lett belőle hétszín szőrű, hétlábú paripa. Akkor Juliska felszökött a hátára, megrántotta a kantárszárát, por előtte, por utána, mire a tízet kiszólta volna, már a hajnalcsillagon, az aranyhegy tetején voltak. Ott meglátta az ezüstszínű forgó tó vizét, abba beléugratott a lovával. Amikor hetet sírült a víz, megrántotta a kantárszárát, a táltos kiugrott a tóból, a másik pillanatban megint a kunyhó előtt voltak. A leány leszállt a paripáról, és bément a kunyhóba. Megint háromszor megforgatta a feje felett a vesszőt, és mondta magában: - Keresztanyám nevére, az összes libának ennivalója legyen! És a másik pillanatban volt annyi búza, zab, rozs, árpa, mindenféke szemes gabona, hogy ő vékaszámra hordhatta ki a szárnyasainak. Jól megetette a libákat, fogta a rézkígyó vesszőt a kezébe, és fütyörészve hajtotta az állatokat a mezőre.

Így telt-múlt az idő addig, amíg ő tizennégy éves nem lett. Mert tizennégy éves korában híre futott hét ország határán, hogy ebben a mezőben egy hétszépségű leányka őrzi a libákat. Azok mindig elrepülnek előle, és parancsára mégis mindig visszajönnek. És olyan szép az a leány, hogy a napra lehet nézni, de reá nem. Ezt megtudták a királyfiúk is, akik csak hét országig ellaktak. De akik valamennyien odamentek, azok mind vakon jöttek vissza, mert a leány szépségétől elvesztették a szemük világát. Így telt-múlt az idő megint sokáig.

Egyszer csak azt veszi észre, hogy egy hétszín szőrű, hétlábú paripa nyargal arra felé egy királyfival. Az nem vakult meg a szépségétől. Egyenest odahajtott a leányhoz. Ekkor már Juliska tizennyolc éves volt. Köszönti a leányt illendőképpen. Fogadja az is, és mindjárt felismerte, ez lesz az ő vőlegénye. Sokáig elbeszélgettek egymással, és a királyfiú azt mondja egyszer Juliskának. - Ne őrizd többet a libákat, gyere el az én országomba vélem, és a feleségem leszel! Tejbe’, vajba’ és mézbe’ foglak füröszteni. De azt mondja Juliska: - Én addig nem mehetek, amíg az én kunyhómban meg nem esküdünk, és ha megesküdtünk, azután elmegyek véled. Ekkor a királyfi elbúcsúzott tőle, felszökött lova hátára, és szélsebesen elvágtatott kelet irányába.

Ennek a királyfinak a hazájában, az ő saját palotájában lakott egy seprűn járó boszorkányos asszony, akinek akkora volt a gonoszsága, hogy ő maga sem bírt véle. Mikor a királyfi hazatért, kikérdezte, hogy: - Hol jártál, királyfi? Elmondta, jártában-keltében reá talált egy libapásztorleányra, és úgy megszerette, hogy ha az a felesége nem lehet, meg fog halni. Mikor ezt megtudta a vén boszorkányos asszony, szörnyen elcsudálkozott rajta, és azt mondta a királyfinak: - Ó, királyfi, ne vesd el az eszedet, és ne add oda a szívedet ez libapásztorleánynak, mert a te király atyád és anyád reám bízták, hogy jól házasítsalak ki tégedet, mert én voltam neked születésedtől a dajkád! És én nem engedem meg, hogy egy libapásztorleányt végy feleségül. Akkor inkább ott van az én lányom. Az nagyon szeret tégedet. De a királyfi csak rázta a fejét, undorodott, ha a boszorkányos asszony leányának a nevét még csak hallotta is. Mert olyan csúnya volt az a leány, hogy nem volt kívánatos még nézni sem. Mert ripacsos volt az orcája, és olyan volt a haja, mintha egy darab borsika nőtt volna ki a fejéből, és akkora csipák voltak a szemeiben, hogy beillettek volna keresztelő gyertyáknak. A királyfi örökké gyűlölte dajkájának a leányát, mert még beszélni sem tudott jól. Mégis az az átkozott gonosz egyre csak mondta, hogy ne vegye feleségül a libapásztorleányt, mert az olyan leány ördöngös leány is lehet.

A királyfi tűrte egy darabig, de egyszer kimegyen az istállóba, hogy megpucolja a lovát. Ekkor a hétlábú paripa a királyfinak a füléhez hajlott, és azt súgta neki: - Ne hallgass a dajkádra, mert ő neked károdat akarja! Inkább halj meg, mintsem az ő leányát vedd feleségül! Hanem most még azt tanácsolom neked, hogy jövő péntekig szereld fel magadat jól mindennel, és megyünk a leány után, de vigyázz, hogy a boszorkányos asszony nehogy megtudja, hová mész! Úgy is tett a királyfi, ahogy a táltos paripája mondta. Gyorsan felszerelt mindennel, és kérte a dajkájától a fehérneműt. Kérdezi a dajka: - Hová akarsz menni? Azt mondja a királyfi: - Elmegyek körútra az országomba, hogy nézzek széjjel a nagyvilágban, de lehet, nem jövök vissza vagy egy esztendeig. Azt mondja erre a dajka: - Már nálam nélkül nem mehetsz oda messze útra.

A királyfi eleget szabódott, hogy ő csak egyedül akar menni, hogy neki nem kell semmi társ, nem tudott kitérni a boszorkányos asszony elől. Kénytelen volt magával vinni a leányával együtt. Fel is szerelt egy nagy hintóval, és a fiú úgy gondolkozott, hogy ő megyen majd a lova hátán, és majd elhagyja a hintót. Mikor felszerelték és befogtak a hintóba, a dajka azt parancsolta neki, hogy ne üljön nyerges lóra, hanem menjen velük a hintón. A királyfi nem hajlott a dajka szavára, hanem ült a paripája hátára, és ment elől, mint egy vitéz. Egyszer azt súgja a lovának: - Jó volna elhagyni ezeket a hátulsókat, mert még nézni se állhatom őket. Mondja a ló neki: - Nem lehet, édes gazdám, mert ez az átkozott vénasszony úgy megvarázsolt engemet, hogy a kocsitól messze nem járhatok! Így aztán kénytelen volt a dajkával együtt menni a libapásztorleányhoz.

Mikor már közeledtek a libapásztorhoz, észrevette a dajka, hogy a királyfi nem országnézni ment, hanem a lúdpásztorleányhoz. Akkor leszökött a kocsijáról, felmarkolt egy fél marok port az útról, szájához tartotta, valamit mondott a pornak, és a ludak felé hintette. A ludak meg felrepültek a levegőbe, és olyan gágogást csaptak, hogy az egész vidék zúgott belé. Ezt észrevette Juliska is, de még hamarább a táltos lova. Ekkor a táltos lova vetett egy kecskebukát, lett belőle darázs, és elrepült szembe a hintóval, az öregasszonyt a leányával együtt úgy összecsipkedte, hogy nem volt épség a testükön. Észrevette ám az öregasszony, hogy ez a libapásztorleány, hát megint lenyúlt a földre, felmarkolt egy fél marok port, és úgy akarta, hogy a darázsra hintse. De ekkor a darázs vetett megint egy kecskebukát, lett belőle egy mérges oroszlán, és reá szökött az öregasszonyra. Ekkor az öregasszony porral meghintette az oroszlánt, és az úgy megszelidedett, hogy nem tudta bántani sem az öregasszonyt, sem a leányát.

Meglátta ezt a Juliska, hogy a táltosával mi lett, gyorsan elővette a rézkígyó vesszejét, és odasuhintott a hintó felé. Ekkor az oroszlán megszabadult az öregasszony varázslatától, és visszafutott Juliskához. Vetett egy kecskebukát, és megint lett belőle az a hétlábú ló, ami volt. Akkor elévette Juliska a rézkígyó vesszejét megint, s szembesuhintott a királyfival, mert az lovával éppen feléje tartott. És a királyfi is megszabadult az öregasszony varázsa alól, odafutott lovastul Juliskához, egymás nyakába borultak, és csókolták egyik a mást. Ekkor a vén boszorkányos asszony bosszújában vetett egy kecskebukát, lett belőle egy borzasztó nagy fekete felhő, és elhúzódott a királyfi és Juliska fölé, s úgy szórta le a szerelmes párra a tüzes villámot, mint a záporeső. De Juliska csak suhintott egyet a rézvesszővel arrafelé, és még egy villám sem hullott rájuk. Erre aztán az öregasszony a felhőből földrengést csinált, de Juliska csak megérintette a vesszejével a földet, s ahol ők voltak, ott semmi baj nem történt. Akkor megint a vén boszorkányos asszony a felhőben vetett egy kecskebukát, lett belőle egy óriási nagy sas, és Juliska ludait a szárnyival kezdte verni a levegőből. Juliska megint suhintott a vesszejével a levegőbe, és még egy lúd sem esett le a földre. Látta már a vén boszorkány, hogy nem tud haladni a mesterségivel, akkor megint vetett egy kecskebukát, s lett belőle az az öregasszony, ami volt. Szépen beült a leányához a hintóba, és elmentek a királyfihoz és Juliskához. Látta a boszorkányos asszony, hogy a leány, amelyiket a királyfi ölelget, hét szépség felett uralkodik, azért most szépen akart beszélni velük.

A királyfit még egyszer figyelmeztette, ne vesse el az eszét, és ne vesztegesse oda a szívét egy libapásztorleánynak. De a királyfi mit sem törődött vele, hanem felült Juliska lovának a hátára, Juliska pedig az ő lovának a hátára. Juliska megérintette mindkét lovat a rézkígyó vesszővel, egyet suhintott a levegőbe, s akkor az összes lúd repülni kezdett utánok. Ők szépen ellovagoltak a Juliska viskójához, ott azonnal meggyújtottak hét szál gyertyát, letérdeltek eléje, és elmondták egyik a másiknak a holtomiglan-holtodiglant. Mikor készen voltak az esküvővel, akkor megint felültek a lovaikra. Aztán elmentek a királyfi országába. És a vén boszorkány ezalatt, amíg ők utaztak hazafelé, ezer meg ezerféleképpen akarta elpusztítani a királyfit, mert nem az ő leányát vette feleségül. Amikor hazaértek, belátta a boszorkányos asszony, belátta, hogy nem tud semmi bajt csinálni nekik, hanem azt tette fel magában, hogy elvágja a leány táltos paripájának a nyakát, és elveszi tőle a rézkígyó veszőt. Akkor aztán az ő kezében lesz a hatalom.

Egyszer egy szép napon a királyfi künn volt a virágoskertben a feleségével együtt. A boszorkányos asszony is felöltözött szép ruhába, és álomport vitt magával ki a kertbe. Akkor szedett két csukros virágot, azokat megálomporozta, egyiket odaadta a királyfinak, a másikat a feleségének. A királyfi és a felesége kezdték szagolni a virágokat, felszippantották az álomport, és egyszerre mind a ketten elaludtak. A vén boszorkányos asszony meg nekilátott, levetkeztette a királynét a ruhából, és azt bevitte magához. Felöltöztette a leányát belé, és a leány ruháját feladta a királynéra. A királynét feltette a királyfi lovának a hátára, és megparancsolta a lónak, hogy úgy vigye ezt az alvó asszonyt, hogy senki ember többet ne lássa. Levágta Juliska lovának a fejét, és azt felkötözte a királyfi lovának a nyeregkápájára. Ekkor a paripa elvágtatott.

Visszavitte Juliskát a régi szép helyére, szépen lefeküdt a földre, Juliskát meg lerázta a hátáról a táltos kanca fejével együtt. Akkor a táltos reá fuvintott háromszor Juliskára, háromszor a ló fejére, és azok felébredtek. Azt mondja a táltos paripa: - Viseld gondját ennek a lófejnek, mert az öregasszony összetéveszt minket, én vagyok a te lovad, és a királyfi lovának a fejét vágta le a boszorkány. Te csak maradj itt nyugodtan, majd én elhozom neked a rézvesszőt is! De annak a lófejnek soha enni ne adj, mert én gondoskodni fogok róla! Hanem most gyere velem ki a kapuig! A kapu félfájában van egy nagy szeg. Állj fel a hátamra, s a ló fejét akaszd belé a nagy szegbe! Aztán szállj le a hátamról, menj be a viskódba, és aludjál! Azt a leány gyorsan meg is cselekedte, aztán a táltos paripa egyszerre eltűnt.

Juliska búsult egy darabig, de aztán belegyezett, hogy a táltos paripája szavát meg fogja tartani. Így múlt el hét nap. A hetedik nap hajnalán megérkezett a táltos paripa, és hozta a királyfit magával meg a rézkígyó vesszőt is. A királyfi átaladta a vesszőt Juliskának, azután a nyakába borult, és csókolták egyik a mást. Aztán elmondta nagy búsan, hogy az az átkozott vén boszorkányos asszony őt is elaltatta: - És amikor megébredtem, rögtön ráismertem az álkirálynéra, akkor megesküdtem a Napra, inkább meghalok, mintsem vele éljem le napjaimat. Mikor látta a dajkám, hogy megismertem a leányát, megfogatott a szolgákkal, és bevetetett egy vaspincébe. Hét napig ennem nem adott. Akkor szerencsére jött a te drága paripád. Az úgy összerúgódta a palotát, hogy mind diribdarabra szakadt. Engemet meg kiásott a pincéből, és magával hozott ide. Hát most itt vagyok a te karjaid között.

Ekkor Juliska kiment a szabadba, belesuhintott a levegőbe a rézkígyó vesszőjével, és ott termett azonnal a táltos. Azt parancsolta neki, menjen gyorsan a királyfi palotájához, és hozza el a királyfi paripájának a többi testrészletjét! Még ki sem mondta a leány az utolsó szót, már a paripa nem volt sehol. Attól harmadnapra, úgy hajnaltájban, hallja Juliska, hogy az ajtó előtt nagy dobogtatás van. Kifutnak mindketten a viskóból, hát látják, hogy ott van a paripa a fej nélküli táltossal. Azt parancsolta Juliska a királyfinak, menjen, és vegye le a kapufájáról a táltos lovának a fejét. A királyfi nem várta, hogy kétszer mondják, már ott is termett a lófejjel. Akkor parancsolta, hogy illessze a régi helyére. Mikor ez is megtörtént, Juliska megérintette a rézkígyó vesszővel a ló nyakát és fejét, és kívánta, hogy a lófej forrjon össze a nyakával. Másodszor meg azt kívánta, hogy elevenedjék meg. Harmadszor azt kívánta, hogy sokkalta szebb és erősebb paripa legyen, mint amilyen volt. Alighogy kiszólította a harmadik szót, már a ló hányta a cigánykereket örömében, hogy még egyszer visszakapta a többi testrészletjét.

Ekkor azt parancsolta Juliska a két táltosnak, hogy menjenek el azonnal a királyi palotához, a boszorkányos asszonyt a leányával együtt addig verjék a palota romjaihoz, amíg mind mákszemmé szakadnak, és azután ők jöjjenek vissza. Ekkor a lovak egyszerre eltűntek, s ezalatt Juliska megint elővette a rézvesszejét, hármat suhintott a levegőbe, és gondolt az ő sok szép libájára. Alighogy kigondolta, már nagy lúdgágogás ütötte meg a fülét. Fölnéztek mind a ketten a levegőbe, hát látják, hogy a lúdjai már le akarnak szállni. Akkor megint egyet suhintott a levegőbe, és egyet ütött a földre a vesszővel, ez azt jelezte a ludaknak, hogy a levegőből szálljanak le a földre. A másik percben az összes lúd a földön volt. Észrevette, hogy az ő lúdjai nem is valóságos ludak, hanem valami tündérmadarak, mert rézből, ezüstből és aranyból volt a csőrük. Ekkor megint háromszor megsírítette a vesszőt a feje felett, és azt gondolta, hogy a keresztanyja nevében legyen megfelelő étel és ital az asztalon. És a másik percben, mikor ránézett az asztalra, annyi volt azon finomabbnál finomabb falat, amilyent még emberi szem nem látott. Az asztal mellé ültek ketten, és vígan lakomáztak.

Alighogy vége lett az evésnek, máris dörgetett a két táltos paripa. Odanéz Juliska, hát látja, hogy ott vannak a táltos paripák. Azoknak is enni adtak. Aztán az egyik paripa őrizte a libákat, a másik meg őket. Így telt-múlt az idő sokáig, amíg Juliskának született hét gyermeke. Juliska mindennap felvitte a két táltossal a hét gyermeket a hajnalcsillagra, a hegy tetejére, az ezüst forgó tóhoz, és megfürdette mind őket a hét szépség vizében. Ez mindaddig tartott, amíg a legkisebb gyerek is hétnapos lett. Ekkor Juliska a rézvesszővel beleírta a keresztanyja nevét az út porába, és kívánta, hogy jöjjön a gyermekei megkeresztelésére. Alighogy kigondolta ezt, fehér felhő ereszkedett le elejébe. Abból egy fénysugár bontakozott ki, és a sugarak közül nemsokára jött tizenkét hattyú egy üveghintóval, kiszállt belőle Tündér Erzsébet és hozta magával Juliska édesanyját is. Alig ismert rá az édesanyja a leányára, olyan szép volt az arca. Akkor Tündér Erzsébet gyorsan kivette megint a hétszín medencéjét a hintóból, kivette a hét kulacsot, a kulacsokból vizet öntött a medencébe, felvett az út porából egy fél marokkal, és azt is belehintette a medencébe. Aztán egyszerre beledobta a gyermekeket, a legnagyobbikat megkeresztelte Napnak, hogy amíg él a világon, mindig ragyogjon az égen. A másikat megkeresztelte Holdnak, hogy amíg a világ tart, mindig világítson éjszaka a vándoroknak és az árváknak. A harmadikat megkeresztelte Hajnal csillagnak, aki hirdesse a pirkadatot. A negyediket megkeresztelte Vacsoracsillagnak, hogy örömet hirdessen a napszámosoknak. Az ötödiket megkeresztelte Tündércsillagnak, hogy világítson a tündéreknek. A hatodikat megkeresztelte Szivárványcsillagnak, hogy hirdesse a jót a rossz idők után. A hetediket megkeresztelte Vezércsillagnak, hogy vezesse a hatnak a szándékát.

Akkor a gyerekek egyszerre felszálltak az égre, mindegyik elfoglalta jelzett helyét, amit Tündér Erzsébet nekik parancsolt. Keresztanyjuk meg a hétszín medencét megint betette a hintójába. Beültette Juliska anyját, Juliskát és a férjét a hintóba. Az ő vesszejével belesuhintott a levegőbe, a táltos paripák vetettek egy-egy kecskebukát, lett belőlük két nagy gúnár. A ludak is mind odarepültek, körülfogták a hintót. Ekkor megfuvintott egy kicsi sípot Tündér Erzsébet, és a hattyúk menni kezdtek fel a levegőbe. Húzni kezdték maguk után a gyöngykoszorús üveghintót addig, míg felértek a fehér felhőkbe. És akkor repülni kezdtek Tündérország felé. A két gúnár liba ment elől, a többi libák kétfelől a hintó mellett repültek, és le sem szálltak addig a levegőből, amíg Tündérországba nem jutottak. Mikor hazaértek Tündérországba, ott volt egy porcelánhegy tetején egy rézkígyó farkán forgó vár. A várnak a falazata kereken ezüst volt. A palota belseje arany volt, és a berendezése gyémántgyöngyökből volt. Onnan nem messzire volt egy üveghegy, azon volt egy libasarkon forgó vár, aminek hét szépsége volt. Oda tette Tündér Erzsébet az új párt, és az ő palotája tetejéről a másik palota tetejére vezetett egy olyan hidat, ami hétféle kincsből volt összerakva. Azon sétált Juliska meg a férje, azután éltek boldogul Tündérországban, ha meg nem haltak.

Részlet Bíró Lajos „Magyar Ősmesék” című könyvéből

Megnézem a könyvet

<< < >> >
Ez a honlap sütiket használ. A sütik el­fo­ga­dá­sá­val kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Adatvédelmi nyi­latkozat: GDPR