- Blog -

Reinkarnáció

Elhallgatott tudomány
2018-11-27

A reinkarnációra utaló tapasztalatoknak nincsenek sem földrajzi, sem kulturális korlátai. A bolygó minden részén, az összes ismert kultúrában előfordulnak. Természetesen a reinkarnáció sokkal több puszta emlékeknél. Ahhoz, hogy a reinkarnáció ténylegesen megtörténhessen, az idegen személyiség tudatának be kell lépnie az azt megtapasztaló személy testébe. Az ezoterikus irodalomban ezt nevezik szellem- vagy lélekvándorlásnak...

Mint láttuk, léteznek bizonyítékok arra, hogy közülünk legalább néhányan, de talán mindannyian jelen voltunk korábban egy másik testben, és egy másik életet is megéltünk. Ha az anomáliás „emlékek” személyes emlékként jelennek meg, azok, akik megtapasztalják őket, jellemzően azt gondolják, azok saját korábbi életükből származnak. A tudatban felszínre kerülő emlékek azonban feltehetően nem előző életekből származó emlékek. Úgy tűnik inkább, hogy „reinkarnáció típusú élmények.” Az utóbbiak is széles körben elterjedtek.

A reinkarnációra utaló tapasztalatoknak nincsenek sem földrajzi, sem kulturális korlátai. A bolygó minden részén, az összes ismert kultúrában előfordulnak. Természetesen a reinkarnáció sokkal több puszta emlékeknél. Ahhoz, hogy a reinkarnáció ténylegesen megtörténhessen, az idegen személyiség tudatának be kell lépnie az azt megtapasztaló személy testébe. Az ezoterikus irodalomban ezt nevezik szellem- vagy lélekvándorlásnak. Azt mondják, az anyaméhben, illetve talán már a fogantatás során, vagy röviddel azt követően zajlik le, amikor a ritmikus impulzusok lassacskán az embrió szívdobogásává alakulnak át. Az egyén szelleme vagy lelke nem feltétlenül költözik át más személybe. A buddhista tanok szerint például a lélek vagy szellem nem mindig a földi síkon, emberi formában reinkarnálódik. Az is elképzelhető, hogy egyáltalán nem reinkarnálódik; olyan lelki tartományba jut, ahonnan vagy nem tér vissza, vagy pedig csak egy olyan feladat teljesítése érdekében, amelyet az előző inkarnációban kellett volna megvalósítania.

Minket azonban a reinkarnáció tényleges előfordulásának a lehetősége foglalkoztat. Egy egykoron élő személy tudata vajon megjelenhet valaki más tudatában? Alexander Cannon brit pszichiáter a The Power Within című könyvében azt írja, az erre vonatkozó bizonyítékok túl egyértelműek ahhoz, hogy elutasítsuk: a reinkarnáció elmélete éveken át a rémálmom volt, és minden erőmmel igyekeztem cáfolni, még transzba kerülő alanyaimmal is vitatkoztam, olyan szinten, hogy azt mondtam, badarságokat beszélnek. Az évek múlásával azonban egyik alanyom a másik után mondta el ugyanazt a történetet, egymástól eltérő, változatos tudatos meggyőződéseik ellenére. Mostanra ezernél is több ügyet vizsgáltam meg, és be kell vallanom, a reinkarnációnak nevezett jelenség igenis létezik.

A reinkarnáció típusú tapasztalatok változatai és változói

A reinkarnáció típusú tapasztalatok gyakoriságát és minőségét illetően elég jelentős különbségek vannak. Úgy tűnik, a hit lényeges tényező. Ott, ahol a reinkarnációt a valóság részének tartják, gyakrabban fordulnak elő reinkarnáció típusú tapasztalatok. A reinkarnációt megtapasztaló egyén kora is a változók egyike. Zömében két és hat éves kor közti gyermekeknél jellemző. Nyolc éves kor után a tapasztalatok rendszerint elhalványulnak, és néhány kivételtől eltekintve serdülőkorban teljesen eltűnnek.

A reinkarnált személy halálának módja is befolyásoló tényező. Akik erőszakos halált szenvedtek, úgy tűnik, gyakrabban reinkarnálódnak, mint azok, akik természetes úton haltak meg. A reinkarnáció típusú tapasztalatok gyermekek esetén jellemzően világosan elkülöníthetők, míg a felnőtteknél többnyire homályosak, halvány sejtések és benyomások képében mutatkoznak csak meg. Ezek közül a legelterjedtebb a déjà vu: egy első ízben látott hely vagy tapasztalt esemény ismerősként való megtapasztalása. Létezik, és kevésbé gyakran, de előfordul a déjà connu élménye is; mikor egy személyt, akivel először találkozunk, ismerősnek érzékelünk.

Azt, hogy a reinkarnáció jellegű élmények hiteles adatokat közvetítenek bizonyos helyekről, emberekről és eseményekről, szemtanúk beszámolói, valamint a születést és tartózkodási helyet igazoló iratok segítségével sikeresen alá lehet támasztani. A tapasztalatokat gyakran igazolják tanúk és dokumentumok. Néha még az apró részletek is megfelelnek valódi eseményeknek, személyeknek és helyeknek. Az élénk, reinkarnáció jellegű élményeket azoknak megfelelő magatartásminták kísérik. A reinkarnálódott személyiségre utaló viselkedés akkor is megjelenhet, ha az a személyiség egy másik nemzedékből származik, esetleg más nemű volt. Egy kisgyermek esetén is megnyilvánulhatnak egy ellenkező nemű, idősebb személy viselkedésmintái.

A Virginia Orvostudományi Egyetemen dolgozó kanadai-amerikai pszichiáter, Ian Stevenson a legújabb kori, reinkarnáció típusú élmények úttörő kutatója. Stevenson több mint négy évtized során gyermekek ezreinek reinkarnáció típusú tapasztalatait vizsgálta meg nyugaton és keleten. A gyermekek által felidézett tapasztalatok közül néhányról sikerült igazolni, hogy korábban élő személyek tapasztalata, haláluk pedig megfelelt a gyermekek által közölt benyomásoknak. Bizonyos esetekben a gyermekek anyajegyként viseltek magukon valamit, ami összefüggésbe hozható annak a halálával, akivel a gyermekek azonosították magukat, például egy bemélyedést vagy elszíneződést a testük azon részén, ahol egy halálos golyó sebet ütött, vagy egy olyan végtag deformációját, amelyet az elhunyt elveszített.

Egy 1958-ban megjelent úttörő tanulmányban, melynek címe „The Evidence for Survival from Claimed Memories of Former Incarnations”, Stevenson gyermekek reinkarnáció típusú tapasztalatait elemezte, és hét eset narratíváját mutatta be. Az esetek mind hitelesnek bizonyultak, a gyermekek által felidézett obskúrus eseményeket gyakran helyi újságok és cikkek örökítették meg. Eileen Garrett (a médium, akivel már a médiumok közvetítette üzenetek kapcsán találkoztunk) elolvasta Stevenson tanulmányát. Hallott már hasonló esetekről Indiában, és meghívta Stevensont, hogy jöjjön vele oda, és első kézből végezzen kutatásokat. Stevenson Indiában, Srí Lankán, Brazíliában, Ceylonban, Alaszkában és Libanonban a reinkarnációt illetően jelentős mennyiségű bizonyítékot tárt fel. 1966ban adta ki legjelentősebb, Twenty Cases Suggestive of Reincarnation (Húsz eset, amely a reinkarnációra utal) című művét. Ezt követően további eseteket fedezett fel Törökországban, Thaiföldön, Burmában, Nigériában és Alaszkában, és 1975 és 1983 közt négy kötetben közölt róluk beszámolókat.


A reinkarnáció típusú élmények néhány esete

Ma Tin Aung Myo esete

Az egyik, Stevenson által bemutatott eset alanya egy Ma Tin Aung Myo nevű burmai lány. Azt állította, ő egy, a második világháborúban meggyilkolt japán katona reinkarnációja.
Ebben az esetben hatalmas kulturális különbségek vannak a tapasztalatokról beszámoló személy, illetve az azokat megtapasztaló személy közt. 1942-ben Burma japán megszállás alatt állt. A szövetségesek rendszeresen bombázták a japán ellátási vonalakat, különös tekintettel a vasútra. Na-Thul falva sem volt ez alól kivétel, mivel közel helyezkedett el egy fontos állomáshoz Puangban. A rendszeres támadások nagyon megnehezítették a falubeliek életét, akik mindent megtettek a túlélés érdekében. A túlélés záloga a japán megszállókkal ápolt jó viszony volt. Daw Aye Tin (aki Ma Tin Aung Myo anyja lett a későbbiekben), a falu lakója számára ez a burmai és a japán konyha érdemeinek a faluban állomásoztatott zömök, rendszeresen meztelen felsőtesttel megjelenő japán katonai szakáccsal való megvitatásában nyilvánult meg.

A háború véget ért, az élet pedig visszatért a rendes kerékvágásba. 1953 elején Daw a negyedik gyermekével volt várandós. A terhesség normális volt, leszámítva egy furcsaságot; egy visszatérő álmot, amelyben a japán szakács, akivel már régóta nem tartotta a kapcsolatot, követi őt, és bejelenti, hogy a családjuk része lesz. 1953. december 26-án Daw lányt szült, akit Ma Tin Aung Myonak nevezett el. A csecsemő egy kis furcsaságot leszámítva tökéletes volt: ez egy hüvelykujj méretű anyajegy volt az ágyékán. Ahogy a gyermek nőtt, kiderült, hogy nagyon fél a repülőgépektől. Valahányszor elrepült felettük egy, nyugtalan lett és sírni kezdett. Ez felkeltette apja, U Aye Maung érdeklődését, hiszen a háború már évekkel korábban véget ért, és a légi járművek inkább csak szállítóeszközök voltak, nem pedig fegyverek. Ezért tartotta különösnek, hogy Ma attól fél, a repülő lőni fog rá. A gyermek egyre mogorvább lett, azt mondogatta, hogy „haza akar menni”. Ez a „haza” később pontosabbá vált: Japánba akart visszatérni. Mikor megkérdezték, miért érzi így, azt válaszolta, hogy emlékszik arra, hogy Na-Thulban állomásozó japán katona volt. Tudta, hogy egy repülőgép gépfegyvere ölte meg, ezért fél annyira a repülőgépektől.

Ahogy Ma Tin Aung Myo idősebb lett, még több emléke került felszínre a korábbi életéből. Később arról beszélt Ian Stevensonnak, hogy fel tudta idézni, hogy az előző személyiség Japán északi részéről származott, és öt gyermeke volt, a legidősebb egy fiú; valamint, hogy a hadsereg szakácsa volt. Ettől kezdődően az emlékek pontosabbak lettek. Emlékezett rá, hogy (japán katonaként) egy akácfa mellett áll, egy halom tűzifa közelében. Rövidnadrágot visel, a felsőteste csupasz. Kiszúrta egy szövetséges repülőgép, és megszórta a környéket. Ő fedezékbe rohan, eközben éri a lövés az ágyékán, ami azonnal megöli. A nő beszámolója szerint a gépnek két farka volt. A repülőt később Lockheed P-38 Lightningként azonosították; ezt a típust használták a szövetségesek a burmai hadjáratuk során. A tinédzser Ma Tin Aung Myo határozottan férfias jellemvonásokkal rendelkezett. Rövidre vágatta a haját, és nem volt hajlandó női ruhát viselni. Végül emiatt bukott ki az iskolából.

1972 és 1975 között Ma Tin Aung Myóval három alkalommal készített interjút Ian Stevenson. A nő elmondta, hogy egy nővel szeretne megházasodni, és hogy barátnője volt. Azt mondta, nem szereti sem Burma forró éghajlatát, sem a fűszeres konyháját. Nagyon szerette az édeskés, currys ételeket. Fiatalabb korában szerette a félig nyers halat, és csak akkor mondott le róla, mikor megakadt a torkán egy halcsont. A japán katona valódi emlékei Ma elméjében hiányosan voltak jelen. Határozottan emlékezett például halála körülményeire, de nem emlékezett a katona, gyermekei vagy felesége nevére, sem származási helyére Észak-Japánban. Stevenson nem tudta megvizsgálni az élmények hitelességét Japánban.

Egyéb esetek az indiai szubkontinensről

Stevenson leírta egy Srí Lankai lány esetét, aki olyan életre emlékezett, amelyben egy elárasztott rizsföldön fulladt meg. Arról számolt be, hogy egy busz haladt el mellette, és vizet fröcskölt rá közvetlenül a halál beállta előtt. Későbbi kutatások során kiderítették, hogy egy közeli faluban egy lány valóban megfulladt, miután hátralépett, hogy kitérjen egy elhaladó busz elől egy keskeny úton a rizsföldek fölött. Lezuhant a mély vízbe, és megfulladt. A tapasztalatot felidéző lány igen korai gyermekkorától irracionális félelmet mutatott a buszokkal szemben, és hisztérikus állapotba került, amikor mély víz közelébe vitték. Szerette a kenyeret, és nagyon kedvelte az édes ételeket. Ez szokatlan volt, mivel a családjában egyiket sem kedvelte senki. Kiderült azonban, hogy előző személyisége viszont mindkettőt.

Stevenson másik jellemző példája Swarnlata Mishra volt, aki 1948-ban született, egy kis faluban Madhya Pradeshben. Három éves korában kezdtek felbukkanni spontán múltbeli emlékei, amelyekben egy Biya Pathak nevű lány volt, aki egy száz mérföldnyire levő másik településen lakott. A leírások szerint Biya családjának háza négyszobás volt, és fehérre volt vakolva. Elkezdett olyan dalokat énekelni, amelyekről azt állította, régebbről ismeri őket, valamint összetett táncmozdulatokat tett, amelyek családja és barátai számára is ismeretlenek voltak. Hat évvel később felismert néhányat azok közül, akik előző életében voltak a barátai. Ez arra ösztönözte az apját, hogy leírja azt, amit mondott. Esete a falun kívül is felkeltette az emberek érdeklődését. Egy, a városba látogató kutató kiderítette, hogy egy, Swarnlata leírásának megfelelő asszony meghalt kilenc évvel korábban. A vizsgálatok később azt is megerősítették, hogy egy Biya nevű fiatal lány abban a városban élt, a leírásoknak megfelelő házban. Swarnlata apja úgy döntött, elviszi a lányát a városba, és bemutatja Biya családjának. A család úgy tette próbára, hogy bemutatott olyanokat is, akik nem álltak rokonságban a gyermekkel. Swarnlata azonnal beazonosította az idegeneket. Múltbéli életének bizonyos részletei csakugyan annyira pontosak voltak, hogy mindenki meglepődött rajta. Swarnlata leírt például egy konkrét esküvőt, amelyen részt vett előző személyisége, és ahol nehezére esett megtalálni a mosdót. Ezt a történetet megerősítették olyan családtagok, akik szintén részt vettek ezen az esküvőn. Ian Stevenson összesen negyvenkilenc különböző elemet rögzített Biya életéről Swarnlata leírásai alapján, amelyeket később egy vagy több független tanú is megerősített. A Twenty Cases Suggestive of Reincarnation lapjain ismertetett esetek közül ezt tekintette az egyik legjelentősebbnek.

Néhány nyugati eset

A Stevenson által vizsgált nyugati esetek közt akadt egy, amelyben egyazon család négy gyermeke volt érintett. 1957. május 5-én az észak-angliai Hexhamban Joanna és Jacqueline Pollockot iskolába menet elütötte egy autó. Joanna tizenegy éves volt, Jacqueline pedig hat. A nővérek nagyon közel álltak egymáshoz, a családot pedig felemésztette a két haláleset. Egy évvel később Florence Pollock ismét terhes lett. Férje, John meg volt róla győződve, hogy felesége ikreket vár, bár az őt vizsgáló orvosok erősködtek, hogy normális terhességről van szó. Johnnak mégis igaza lett; 1958. október 4-én Florence ikreket szült: Gilliant és Jennifert.

Bár a lányok egypetéjű ikrek voltak, anyajegyeik nagyon eltértek egymástól (az egypetéjű ikrek általában egybevágó anyajegyeket hordoznak). Jennifernek két anyajegye volt, egy a homlokán, egy másik a derekán. Ezek nem jelentek meg testvére testén, viszont tükrözték a halott nővére, Jacqueline anyajegyeit, Jacqueline-nek pontosan ugyanott volt egy anyajegye, ahol a kishúgának is, míg Jennifer másik anyajegyével megegyező helyen egy heg volt rajta. Mikor az ikrek négyhónaposak lettek, a család elköltözött Hexhamról Whitley Baybe. Két és fél évvel később a család visszatért látogatóba. A szülők nagy meglepetésére a kislányok jól ismerték a környéket. Egyikük ujjal előremutatott, és azt mondta: „Az iskola a sarkon túl van.” A másik egy dombra bökött, és azt mondta: „A játszótér itt van, mögötte. Van egy csúszda és egy hinta is.”

John úgy hitte, visszatért két halott lánya. Florence, aki hithű katolikus volt, fenntartásokkal kezelte ezt, mivel a reinkarnáció elképzelése nem volt összeegyeztethető a hitével. Mikor azonban az ikrek négy évesek lettek, történt valami, aminek a hatására Florence elfogadta a kettős újjászületés lehetőségét. Jacqueline és Joanna halála után John egy zárt dobozba tette a játékaikat. Azóta azt ki sem nyitották, és az ikrek nem tudták, mi van benne. John elhelyezett néhány játékot a lányok hálószobája előtt, és feleségével együtt az ikreket figyelte. A lányok egymás közt szétválogatták azokat a játékokat, amelyek a látszólagos előző életükből hozzájuk tartoztak. Jennifer felvett egy babát, és azt mondta: „Ó, ez Mary”, egy másik babát pedig „Suzanne-nak” nevezett. Majd Gillian felé fordult, és azt mondta: „Ez pedig a mosógéped.” Florence ezt követően felülvizsgálta a reinkarnációról alkotott véleményét.

Stevenson az anyajegyeket a reinkarnáció egyik leghatározottabb bizonyítékának tekintette. Dr. Jim Tucker vitte tovább Stevenson érdeklődését az anyajegyek iránt – azt állította, az Indiából származó esetek harmadában olyan anyajegyeket találtak, amelyek az előző személyiség által elszenvedett sebesüléseket tükrözik, és hogy ezek 19 százaléka – azok, akikről fennmaradtak kórházi adatok – meg is erősítik az egyezést. Tucker, aki Stevenson helyét vette át a Virginia Egyetem Orvostudományi Karán, kutatásait az amerikai gyermekek reinkarnációjára vonatkozó bizonyítékokra összpontosította.

Az egyik eset Patrick Christensoné volt, aki 1991 márciusában, Michiganben született császármetszéssel. Bátyja, Kevin tizenkét évvel korábban, két évesen halt meg rákban. Kevin rákjának korai bizonyítékait hat hónappal a halála előtt azonosították, amikor járni kezdett, és észrevehetően bicegett. Egy nap elesett és eltörte a lábát. Vizsgálatokat végeztek, és egy, a fejbőrében, közvetlenül a jobb füle fölött található csomón végzett biopsziát követően kiderült, hogy a kis Kevin metasztatikus rákban szenved. Hamarosan a teste más területein is tumorokat találtak. Az egyik kinyomta a helyéről a szemét, ami végül részleges vakságot eredményezett. Kevin kemoterápiát kapott, aminek következtében hegek keletkeztek a nyaka jobb oldalán. Végül belehalt a betegségbe, három héttel a második születésnapja után.

Patricknak születésekor volt egy íves anyajegye, amely úgy nézett ki, mint egy apró vágás a nyak jobb oldalán, pontosan ugyanazon a helyen, mint Kevin kemoterápiából származó hege. A fejbőrében is volt egy csomócska, közvetlenül a jobb fül fölött, bal szeme pedig fátyolos volt, ezt született szaruhártya-homályként diagnosztizálták. Amikor járni kezdett, határozottan bicegett. Majdnem négy és fél éves volt, mikor azt mondta az anyjának, hogy szeretne visszamenni régi narancssárga-barna házukhoz. Ez volt a pontos színe annak a háznak, amelyben a család 1979-ben élt, amikor Kevin még életben volt. Aztán megkérdezte az anyját, emlékszik-e arra, hogy őt műtötték. Azt válaszolta, hogy nem, mivel őt még soha nem műtötték. Patrick ekkor a jobb füle fölötti pontra mutatott. Hozzátette, hogy nem emlékszik a tényleges műtétre, mert aludt.

2005-ben Tucker kiadott egy könyvet, amelynek címe Life Before Life: A Scientific Investigation of Children’s Memories of Previous Lives (Élet az élet előtt: a gyermekek előző életekről szóló emlékeinek tudományos kutatása). Ebben idézte a floridai Kendra Carter esetét. A négy éves Kendra elkezdett úszni tanulni a helyi uszodában. Szinte azonnal ragaszkodni kezdett az edzőjéhez, Gingerhez. Mikor Gingerrel volt, Kendra boldog volt és elégedett, amikor azonban nem találkoztak, csendes volt és visszahúzódó. A viselkedése aggasztotta a szüleit. Egyik este elmondta az anyjának, hogy Gingernek volt egy kisgyermeke, aki meghalt, és hogy az edző rosszul volt, és kilökte a babát. Ez felkeltette Kendra anyjának érdeklődését. Mindig ott volt Kendrával az úszásoktatás ideje alatt, és lehetetlen volt, hogy Ginger bármit is elmondott volna Kendrának a múltjáról. Sőt, aligha ez az a téma, amiről egy nő bármit is mondana egy négy éves gyermeknek. A dolgok azonban nemcsak furcsák voltak, hanem aggasztani is elkezdték Kendra anyját, aki konzervatív keresztény volt, amikor válaszul arra a kérdésre, hogy honnan tud Ginger babájáról, Kendra azt válaszolta: „Én vagyok az a baba, ami a hasában volt”. Aztán részletesen leírta, hogyan húzták ki Ginger pocakjából. Később derült ki, hogy kilenc évvel korábban Gingernek volt egy abortusza. Erről sem Kendra anyja, sem körülötte senki más nem tudott.

Egy másik esetben egy tizennyolc hónapos fiú, Sam Taylor szerepelt. Pelenkázás közben felnézett az apjára, és azt mondta: „Amikor kisebb voltam, én pelenkáztalak téged.” Sam később részletesen beszámolt nagyapja életének bizonyos részleteiről. Elmondta, hogy nagyapja nővérét meggyilkolták, és nagyanyja egy konyhai robotgéppel készített a nagyapjának shake-eket. Sam szülei határozottan állították, hogy a jelenlétében egyáltalán nem beszéltek ilyesmiről. Négy éves korában Samnek megmutattak egy sor régi családi képet, amelyeket szétterítettek az asztalon. Valahányszor meglátta a nagyapját, Sam boldogan kiáltott fel: „Az én vagyok!” Próbára akarták tenni, ezért az édesanyja elővett egy régi osztályképet, amelyen a nagyapa még fiatal fiú volt. Tizenhat másik fiú volt a fényképen. Sam azonnal rámutatott az egyikre, ismét bejelentve, hogy ő az. Igaza volt.

Reinkarnáció: mit igazolnak a bizonyítékok?

A reinkarnáció típusú élmények olyannyira élénkek és meggyőzőek lehetnek, hogy úgy tűnik, arról tanúskodnak, hogy egy régebben élő személyiség inkarnálódik az alanyban. Ezt a meggyőződést megerősítik a megfigyelések, melyek szerint az alany testén található anyajegyek megfelelnek azon testi ismertetőjegyeknek, amelyeket a látszólag reinkarnálódott személy viselt. Ez akkor a legnyilvánvalóbb, mikor az idegen személy testi sérülést szenvedett. Az alanyon olykor megjelennek az ennek megfelelő jelek vagy deformációk. A jelenség számos megfigyelője, köztük maga Stevenson is úgy tartotta, hogy az egyező anyajegyek a reinkarnáció határozott bizonyítékai. Azonban a gyermeken található anyajegyek és más testi jellemzők, amelyek összevágnak a korábban élő személy sorsával, nem feltétlenül igazolják, hogy az illető személy újjászületett a gyermekben. Lehetséges, hogy a meghatározott anyajegyekkel és testi jellegzetességekkel rendelkező gyermek agya és teste különösen rá van hangolva egy analóg anyajegyekkel és deformációkkal rendelkező személyiség tapasztalatainak a felidézésére. (A felidézés természetét – az általunk ákásának nevezett távoli dimenzióról – a 9. fejezetben vizsgáljuk.)

A „reinkarnáció típusú tapasztalatoknak” ezt a magyarázatát jól illusztrálja egy Stevenson által bemutatott, szokatlan eset. Egy nő áll a középpontjában, akit élete későbbi szakaszában – nem kora gyermekkorában – hirtelen egy olyan tudat szállt meg, amely látszólag egy 150 évvel korábban élő nőé volt. Uttara Huddar harminckét éves volt, amikor egy Sharada nevű személyiség jelent meg a tudatában. Huddar ezt megelőzően nem emlékezett idegen személyiségre. Tanult ember volt, két mesterdiplomával, az egyiket angolból, a másikat közigazgatásból szerezte, és a Nagpur Egyetemen oktatott, abban a városban, ahol született. Sharada, az idegen személyiség nem beszélte azokat a nyelveket, amelyeket Huddar (aki az angol mellett beszélte a maráthit és valamennyire a hindit), de beszélte a bengálit, amelynek Huddar csak az alapjait ismerte. Ráadásul az a bengáli, amit Sharada beszélt, nem a modern bengáli volt, hanem az 1820-1830 körül beszélt változat – úgy tűnik, Sharada ebben az időszakban élt. Az adott korszak élelmiszereit és egyéb népi sajátosságait igényelte, és nem ismerte fel Huddar családját és barátait. Huddar félt a kígyóktól. Az anyja azt mesélte, hogy amíg Huddar testvérével volt várandós, többször álmodott arról, hogy egy kígyó belemar a lábába. Sharada, az idegen személyiség felidézte, hogy amikor héthónapos terhes volt, megmarta egy kígyó, miközben virágokat szedett. Elvesztette az eszméletét, de nem emlékszik arra, hogy meghalt volna. Akkor huszonkét éves volt. Ez arra utal, hogy Sharada nem „inkarnálódott” Huddarban, hiszen harminckét éves kora előtt Huddar mit sem tudott Sharada létezéséről, sem pedig annak nyelvéről vagy környezetéről. De a kígyómarás közös tapasztalata alternatív magyarázatot nyújthat.

Mivel maga is fiatal nő volt, a tapasztalat késztethette arra Huddart, hogy „előhívja” Sharada személyiségét arról a síkról, akit mi ákásamezőnek nevezünk. Hasonló lehet a magyarázatuk azon eseteknek, amelyek során az alany barátai vagy rokonai és az idegen személyiség azonos kulturális identitással rendelkeznek. A tény, hogy Virginia Tighe („Bridey”) ír rokonokkal és ismerősökkel rendelkezett, nem bizonyítja, hogy hagyományos módon tett szert az ír közegről szerzett kiemelkedő tudásra. Jelölheti azonban, hogy a hatásoknak köszönhetően alkalmasabb volt arra, hogy felidézze egy írországi személy tapasztalatait. Az értelmezéstől függetlenül viszont, amit a bizonyítékhoz társítunk, körvonalazódik a tény, hogy akár „reinkarnálódott” a megtapasztalt személyiség az alanyban, vagy csak „előhívta” az elhunyt tudatát (feltehetően a valóság mélyebb szintjeiről), kétségtelenül megállapítható, hogy egy élő személy megtapasztalhatja és látszólag újraélheti egy már nem élő személy élményeit.

Részlet László Ervin „A halhatatlan tudat” című könyvéből

Megnézem a könyvet

<< < >> >
Ez a honlap sütiket használ. A sütik el­fo­ga­dá­sá­val kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Adatvédelmi nyi­latkozat: GDPR