- Blog -

Szittyák

Alternatív történelem
2019-01-04

A szittyák jelleme: a könnyedség, a tökéletesség és az igazság. És ez a nép 2000 esztendőn keresztül élt elfoglalt helyén s volt és lett komoly világtényező. Nagyságát, kiválóságát ezer esztendőn keresztül tisztelettel hirdetik, csak akkor teszik meg őket gonoszoknak, mikor a kereszténység lesz úrrá Európában s a barátírók mindent, ami nem volt és lett keresztény rossznak s mindenkit, aki nem lett azzá, pogány gonosznak mondottak...

Történeti áttekintés

A Kr. e. 1500 év körül megindul Európa keleti részeire a szittyák bevándorlása. A szittyák őshazája a Jenissei folyó és a Bajkál-tó vidékén lehetett. Innen nyomulnak Közép-Ázsiába. Herodotos (élt Kr. e. 485-től 405-ig), aki nemcsak hallomásból ismerte a szittyákat, hanem közöttük is járt, azt írja, hogy az ő idejében az Orosz puszta keleti oldalától, keletnek a Mongol fennsíkig, délre pedig KisÁzsiáig, megtöltötték az egész területet. Ugyancsak ő írja, hogy a szittyák minden más népeknél előbb laktak és éltek Kis-Ázsiában. Nevüket a görög forrásokban skytha alakban találjuk. Ugyanitt azt olvassuk, hogy önmagukat szkolotoknak nevezték. A persa források szaka néven emlegetik.
A történelem színpadán való első feltűnésük idejét nem tudjuk pontosan meghatározni. A mezopotámiai ásatásokból kikerült adatok alapján sokan azt tartják, hogy a szumirságot körülvevő népek nagyobb részben szittya-fajúak voltak, s mint ilyenek részesei a szumir kultúrkörnek. A médeknek mezopotámiai uralma idejéből már biztos tudomásunk van róluk, a persáknál pedig számos feljegyzés maradt fenn róluk. Az eddig kiásott és megfejtett emlékekből még nem tudjuk megállapítani biztosan, hogy a szumir korból, mely népeket számíthatunk a szittyákhoz. Vannak, akik a szumirokat is csak egyik szittya törzsnek tekintik.
Minket a szittya kérdés azért is érdekelhet, mert ősi hagyományaink századokon keresztül megőrizték, a szittya származás tudatát. Csak a múlt század első felében, főleg a német tudósok hatása alatt, igyekeztek kiölni a magyarság köztudatából a 900 éves ősi hagyományt. Hiába tört pálcát Csengeri Antal a szittyák turáni volta mellett, bebizonyítva azt, hogy ezek nemcsak a szumirság közeli rokonai, hanem kortársai is voltak. Gróf Kun Géza a reánk maradt skytha személy- és isten nevekből bizonyította be a szittyák török fajiságát. Ugyanerre az eredményre jut Vámbéry Ármin, a szittyák életmódja alapján. Legújabban Nagy Géza állította össze a fennmaradt emlékeket s teljes tudományos apparátusával oly kétségtelenné tette a szittyák turáni voltát, hogy e kérdésben csak reá kell hivatkozni.
A magyar-szittya hagyomány mellett döntő bizonyságot nyújtanak az ókori források. A görögök, akik elég pontosan megkülönböztetik és osztályozzák az általuk ösmert népeket, sohasem gondoltak arra, hogy a szittyák árja népek volnának. A persákat nagyon jól ismerték, tudták róluk, hogy árják s mikor a szittyákról beszélnek, mindig kiemelik, hogy ezek egészen másfajta népek. A persák a Kr. előtti VI. század közepe felé elhatalmasodó turkokról azt írják, hogy ezek a régi szakok utódai. A szakákat vagy szakokat pedig a görögök után egész Európa skytháknak nevezi. Mi magyarok jelenleg szittyáknak hívjuk őket.
A szittyáknak a Fekete-tengertől északra elterülő síkságra való benyomulása nem egy időben s nem is egyhuzamban történt. A szittya vándorlás majdnem nyolcszáz évig tart. A különféle törzsek vándorlásait nem tudjuk nyomon követni. De három hatalmasabb megmozdulásról vannak történeti nyomaink. Az első Kr. e. legalább másfélezer évvel, a második ezer körül, a harmadik pedig hétszáz körül történt. Az árjaság földmívelő volt, s mint ilyen az ökröt, juhot és kecskét ösmerte. Talán a ló sem volt ismeretlen előttük, de lovagolni nem tudtak. Ezredek múlva, még a mongol betöréskor is, megbámulták a turáni népek lovagolni tudását. Mikor az első lovas nép megjelenik Európában, éppen olyan bámulattal fogadták, mint Amerika őslakói a lovon benyomuló Európaiakat. Azt hitték a görögök és az európaiak, hogy a szittyák, valami csodalények, akik ló testűek, de nyaktól fogva emberi alakjuk van; szörnyeknek hitték, akik vad rohanással és nyilazással söprik el az ellenséget. Így született meg a kentaurok csodás mondai alakja. Ez az alak és nép nemcsak a görög hagyományokban, hanem még az Indusokéban is fennmaradt. Itt gandharva a kentaurok neve.
A kentaur-szittyák Kr. e. 1400 körüli Európába nyomulása sodorta le egymás után a görög törzseket a Balkán félszigetre. Előbbi lakásuk ugyanis a mai Magyarország területe meg az Al-Duna és Fekete-tenger északi partvidéke lehetett. Ugyanez a megmozdulás szorítja Európa nyugatibb részeibe az idegen fajú népeket. A kentaur-szittyák, akik elsőnek nyomultak be az árjaság hatalmas testébe, elárjásodtak. Valószínűleg a későbbi kimmereknek voltak az ősei. A keltákba is ekkor került a turáni vér. A Kr. e. ezredik év körül az Agathirs-szittyákat találjuk hatalomban, a Kaspi vidékétől a Tisza-Duna közéig. Ezek földművelők és állattenyésztők voltak, de a bányászathoz, kohászathoz és kovácskodáshoz is nagyszerűen értettek.
A Kr. e. VII. század körül nyomul aztán nyugatra a királyi szittyák népe, akik az összes szittyák közül a legszámosabbak s legvitézebbek voltak. A többi szit6tyáknál különbnek is tartották magukat. Ebben az időtájban alapítják a görögök első gyarmataikat a Fekete-tenger partvidékein. Ettől fogva kezdettek nagyobb gondot fordítani az európai népektől annyira különböző nomád-szittyákra, ekkorra azonban a kentaurok dolga annyira feledésbe ment, hogy a két egyféle lovas nép törzsrokonságát nem ismerték fel. Igyekezünk röviden és időrendben összeállítani azokat a történeti adatokat, amelyeket a szittyákra vonatkozólag a görögöknél feljegyezve találunk. Úgy ebben, mint a mondai részekben, főleg Herodotost követjük, aki az események egy részének kortársa, másik részének pedig szittyaforrású fültanúja volt.

A szittyák ősapja Targitaos volt, az égnek és a Boristhenes folyó leányának a gyermeke. Targitaosnak három fia volt: Lipoksais, Alpoksais és Kolahais. Apjuk halála után az égből egy aranyeke, aranyjárom, kétélű aranyfejsze és egy aranycsésze hullott alá. Mikor a legidősebb fiú meglátta az égből esett dolgokat, odaszaladt és fel akarta venni. Az égi aranytárgyak, mikor hozzájuk közeledett, égni kezdettek s lángjukkal elűzték őt. Ezután a másik fiú közeledett, de az égő, lángoló arany őt is elűzte. Most a legkisebbik lépett az égi tárgyakhoz, s íme a láng elaludt s ő felvehette és elvihette magával azokat. Mikor a két idősebb ezt látta, csodálkozott s a királyi hatalmat átadta öccsének. Lipoksais utódaiból származtak az Aukhata szittyák, Alpoksaiséből a Katairok és a Stastiesek. A legifjabbikéból pedig a Paralátok szittya nemzetségei.

A Herodotos által elbeszélt másik monda-változat szerint, mikor Kr. e. 1200 körül Herkules elhajtotta Geiron ökreit, arra a földre érkezett, hol most a szittyák laknak. Nagy zivatar és hideg lepte meg s ő betakarózva oroszlánbőrébe elaludt. Alvása alatt legelni engedett lovai eltűntek. Fölébredve összekeresi az egész vidéket, végre egy barlangba érkezik, amelyben egy gyönyörű, embertestű, de alsó végtagjaiban kettős kígyóban végződő leánnyal találkozott. Lovait ez a kígyóleány fogta el. Hosszan időzve itt, a leányt feleségül vette. Tőle született volna a szittyák ősapjaiként szereplő három királyfi. Mikor Herkules elbúcsúzott, az asszony megkérdezte, hogy mit csináljon majd a fiúkkal, ha felnőnek? Herkules így felelt: Itt hagyom egyik íjamat és övemet. Amelyik a fiúk közül ezt az íjat úgy ki tudja feszíteni, mint én, s amelyik ezzel az övvel úgy körül tudja övezni magát, mint én, azt és népét tedd meg ezen ország lakosainak, a másikukat pedig űzd ki az országból. Mikor a gyermekek felnőttek, az anya Herkules kívánsága szerint járt el. Csak a legkisebb fiú tudta kifeszíteni az íjat s tudta magára csatolni az aranyövet, amelynek csatja végén aranycsésze függött. Az anya ezután nagyobbik fiának Agatirsz, a középsőnek Gélon, a legkisebbnek pedig Skithes nevet adván, a két nagyobbat népével együtt kiűzte az országból. A Herkules csészés öve emlékezetére minden szittya ember, még ma is csészét hord az övére kötve. A két nagyobbik fiú nyugatra költözött s elfoglalta a Fekete-tenger melletti síkságot. A kisebbik pedig megmaradt az ázsiai pusztákon, de az ő utódai voltak mindig a skytha népek királyai.
Azt is mesélik, írja Herodotos, hogy a három királyfi születésétől fogva addig az ideig, amíg Dárius persa király saját földjükön megtámadta a skythákat, (Kr. e. 508.) éppen ezer esztendő telt el. Ha ezt a mondát, illetve ennek a fiúk kiűzésére vonatkozó részét vesszük a skytha vándorlás kezdetének, akkor az első skytha vándorlás idejéül a Kr. e. XV. századot kapjuk. Herodotos egy harmadik mondaváltozatot is feljegyzett a Kr. e. 700 körül élt Aristeas görög eredetije nyomán. Ezek szerint a királyi szittyák a massagéták által nyomatva Kr. e. 8.-7. század között kénytelenek voltak elhagyni ősi hazájukat. Így jutottak Európába.
Az előttük jóval ideérkezett katairok (kimmerek), mikor meghallották közeledésüket, tanácskozásra gyűltek össze. A vélemények kétfelé szakadtak. Egyik rész azt akarta, hogy hagyják el országukat s meneküljenek más vidékre. A másik rész, akikhez a király is csatlakozott, amellett volt, hogy meg kell védeni hazájuk földjét. Egyik fél sem akart engedni, minek folytán testvérháború tört ki közöttük, amelyben a nemzet nagy része elpusztult. Az élve maradottak a Tirás folyó mellett temették el az elesetteket. Mai napig is látszanak itt a kimmeriek sírjai. Két szittya nép véres harcát tárja elénk e hagyomány.
Vegyük rendre a görögök történeti adatait. Kiaxares méd király udvarába menekült a fellázadt pásztor szittyák egy része a Kr. e. 650 év körül. Kiaxares egy csomó méd ifjút adott kezük alá, hogy ezeket a szittya nyilazásra megtanítsák. Ezeknek a szittyáknak az volt a kötelessége, hogy a királyi asztalt vaddal lássák el. Egy alkalommal vad nélkül tértek haza a vadászatról. Kiaxares feldühödve, nagyon összeszidta őket. Az elkeseredett szitytyák erre egy náluk volt méd ifjút megöltek s vadként elkészítve a királyhoz küldöttek. Aztán elmenekültek. Mikor a médek Ninivét ostromolták (Kr. e. 615 körül) rájuk tört egy roppant szittya sereg, melyet Mádyás szittya király vezényelt. Ez a sereg az Európából kiűzött Kimmirieket üldözte. A szittyák megverték a médeket azután az egész ElőÁzsiát elfoglalták. A médek leverése után Kr. e. 608. körül Egyiptom ellen vonultak. De Psammetik Egyiptomi király nagy ajándékokkal békét vásárolt tőlük. A visszatérő szittyasereg egyik utócsapata Siria Ascalón városában kirabolja Aphrodite templomát. Az istennő a rabló szittyáktól büntetésül elvette férfiasságukat.
A szittyák 28 évig uralkodtak Ázsiában, hol nagy pusztításokat vittek végbe. Kiaxares egy alkalommal nagy ünnepséget rendezett, amelyre meghívta a szittya előkelőségeket is. A vendégségen álomporos itallal leitatta őket s azután meggyilkoltatta. Így szabadította meg országát a szittyák uralmától (Kr. e. 605 körül.) A 28 év után hazatért szittyák otthon újabb ellenségre akadtak. A honnmaradt sok asszony és lány más híján a szolgaférfiakhoz ment nőül. Az ebből a házasságból származó, ifjúvá serdült nemzedék nem akarta a szittya földre beengedni a hazatérő seregeket. Harcra került a sor, de a fiatalok vitézül védekeztek. Ekkor az öreg szittyák tanácsa kimondotta, hogy szolgáknak nem kard, hanem korbács való. Másnap hát korbáccsal a kezükben mentek a szolgaivadékok ellen, akik erre megadták magukat. Ez a mondarész arról tesz tanúságot, hogy Herodotos korában már elmosódott az emlékezetből a szittyák médiai uralma, mivel a királyi szittyák, mint lovas, harcos nép, lenézték és csak afféle szolganépnek tartották a földművelő és pásztorkodó szittyákat, e két szittya hadjáratot összezavarták s ilyenképpen igyekeztek azután a dolgot megérthetővé tenni. Ez a hagyomány is bizonyítja azt, hogy az újonnan bevándorolt királyi szittyák egy ugyancsak szittya néppel kerültek szembe, amely szittya törzs, bár földmívelő volt, mégis lenézetett a királyi szittyák által. A megvetés oka az az ősi állapot, melyet Herodotos és a többi görögök leírásából tisztán láthatunk. A királyi szittyáknál az apai leszármazás már ki volt fejlődve, míg a földmívelő szittyáknál még mindig az úgynevezett anyai jog uralkodott, amely szerint nem az apai, hanem az anyai ágon volt az örökösödés.

Kyrus a szakok ellen viselt egyik háborújában foglyul ejtette Amordot, a szakok királyát. Amord felesége nem csüggedt el, hanem fegyverbe hívatta az egész nemzetet s kétszázezer férfi és háromszázezer nőből álló hadseregével megtámadja Kyrust s testvérét és fővezérét elfogja. Ezért visszakapja férjét. Később Kyrust a derbikek szorongatják. A legnagyobb veszély pillanatában megjelenik Amord húszezer szittyalovassal s megmenti Kyrust. Ez a szittyák nemessége. Kr. e. 529 körül Kyrus a massagétákat is meg akarta hódítani. A massagéták uralkodója ekkor az özvegy Tomiris királyné volt. Kyrus követeket küldött hozzá s feleségül kérte. Tomiris sejtve, hogy Kyrus nem őt, hanem országát akarja, elkergette a követeket. Erre Kyrus megindította hadseregét s az Araxes folyón hidat verve, benyomult a szittyák által lakott Turkesztáni síkra. Tomoris követet küldött hozzá s ezt izente:
„Ó médek királya! Szűnj meg siettetni azt, amit siettetsz, mert nem tudhatod, vajon javadra fog-e ez végződni. Hagyj föl terveiddel s uralkodj a magad emberei fölött. Ne akarj bántani minket, akik a magunk földjén uralkodunk. Ha azonban te nem akarod megfogadni tanácsomat, s nem akarsz megnyugodni, hanem mindenképpen meg akarsz mérkőzni a massagetakkal, akkor hagyd el a hídépítést. Mi visszavonulunk háromnapi járóföldre a folyótól s ott bevárunk tégedet. Ha pedig azt akarnád, hogy mi menjünk hozzád, te húzódj vissza országodba háromnapi járóföldre s mi utánad megyünk.”
Kyrus azt üzente Tomirisnek, hogy vonuljon vissza, ő majd utána megy. Mikor a perzsák egy napi járóföldre benyomultak a massagéták földjére, Kyrus, Krőzus király tanácsára egy gyenge harcosokból álló csapatot hagyott a táborhelyen, derék hadaival pedig visszavonult. Harmadnap elteltével a massagéták előhada, mikor látta a mozdulatlan tábort, Spargapiz királyfi vezérlete alatt megtámadta s könnyű győzelmet aratott. Aztán a táborban talált ennivalókból nagy lakomához fogtak s az előttük ismeretlen bortól lerészegedtek. A lesben álló perzsák tábora most a szittyákra vetette magát, sokakat megölt, sokakat a királyfival együtt fogságba ejtett. Mikor Tomiris meghallotta a történteket, hírnököt küldött Kyrushoz s ezt üzente:
„Vérrel telhetetlen Kyrus, ne büszkélkedjél a történtekkel. A szőlőtőke gyümölcsének bűvszerével csaltad meg s győzted le fiamat és népemet, nem pedig becsületes csatában, hadi erénnyel. Fogadd el hát most tanácsomat, mert jót javasolok. Add vissza fiamat s menj el bántatlanul e földről, elégedj meg azzal, hogy a massagéták seregének harmadrészét meggyaláztad. Ha ezt nem teszed meg, esküszöm a Napra, a massagéták Urára, hogy téged, a vérrel telhetetlent, vérrel foglak jóltartani.”
Kyrus semmibe se vette a királynő üzenetét. Közben a királyfi mámorából felébredvén s megtudván mi történt vele, azt kívánta Kyrustól, hogy oldoztassa fel bilincseiből. Alig vették le azonban a bilincseket, megölte magát, mert nem akart ilyen gyalázattal élni. Tomiris királynő ezután összegyűjtvén minden erejét, megütközött a persákkal. Az ádáz ütközetben a persa had majdnem egészen elpusztul, maga Kyrus is elesik. Ekkor Tomiris egy nagy tömlőt megtöltetett vérrel s Kyrus levágott fejét a vérbe tétette, mialatt ezeket mondotta:
„Te engem, noha élek és a csatában meggyőztelek, tönkre tettél. Csellel elfogtad s a gyalázattal halálba kergetted fiamat. Most megtartom azt, amit ígértem, jól tartalak vérrel.”
Dárius boszszút akarván állani a szittyákon óriási hadsereggel nyomul Szittyaország ellen. (Kr. e. 508). A Bosporuson hidat veretve átkel Európába. Itt a jonokkal és eolokkal az Aldunál keresztül hidaltatja aztán egész seregével bevonul a szittyák földjére. A görögöket a híd őrizetére hagyta vissza. Egy hatvan csomós szíjat adott nekik, azt mondván, hogy minden nap oldjanak fel egy csomót. Ha ő, a hatvanadik csomó kibontásáig nem érkezik vissza, akkor szedjék szét a hajóhidat és menjenek vissza hazájukba. Addig azonban minden erejükkel védjék meg a hajóhidat.
A szittyák nem ütköztek meg a benyomuló persák óriási hadseregével, hanem három hadseregre oszolva elpusztították azokat a vidékeket, amerre a persák vonultak, úgy hogy ezek még ivóvizet sem találtak. Az így elkínzott persa sereget geruilla harcokkal minden oldalról meg-megtámadva apasztották. Mikor Dárius látta, hogy a szittyák nem akarnak döntő csatába bocsátkozni, tábort ütött az Oár folyó mellett s táborát nyolc kis vártoronnyal és földsáncokkal tette védhetővé. Azt hitte, hogy a szittyák itt végre mégis megtámadják. Ezek azonban a háta mögé kerültek s utóhadait megsemmisítették. Dárius ekkor egy követet küldött a szitytyák királyához Idantirhoz, ezt üzenvén:
„Nyomorult ember, mit futsz mindig. Tőled függ, hogy kettős üzenetem közül melyiket teszed. Ha elég erősnek érzed magadat szembeállani velem, állj meg és harcolj. Ha pedig elismered, hogy gyöngébb vagy nálamnál, küldj nekem földet és vizet, ösmerj el uradnak s alkudozzál velem.”
A szittya király erre így válaszolt.
„Az én dolgaim így állanak ó persa. Én soha nem futottam semmiféle ember elől félelmemből. Most sem azért futok előled. Én most sem teszek mást, mint amit béke idején tenni szoktam. Hogy veled azonnal nem állok harcba, azt is megmagyarázom. Nekünk nincsenek sem városaink, sem bevetett földjeink, amelyek miatt félve, hogy elfoglalják, vagy elpusztítják azonnal harcba kellene szállani. Ha azonban minden áron azt akarod, hogy veled gyorsan harcba ereszkedjünk, akkor keressétek meg őseink sírjait s próbáljátok meg feldúlni azokat. Akkor majd megfogjátok tudni, hogy harcolunk-e mi e sírokért. Ennyi legyen elég a csatára nézve. Uramnak mondottad magadat. Az én uram egyedül az Isten. A föld és a víz ajándék helyett olyan ajándékokat küldök neked, amelyek hozzád illenek. Azt pedig, hogy Uramnak mondottad magad, meg fogod te még siratni.”
A szittyák ezután még sűrűbben támadtak a persákra, rendesen étkezésük idején s a menekülő persák minden élelmét elpusztították. A szittya lovasságnak volt egy nagy ellensége is. A persa öszvérek és szamarak, amelyeknek szokatlan alakjától és éktelen ordításától sokszor megriadtak a lovak. A szittyák, hogy a persákat minél tovább ott tarthassák, időnkint egy-egy kisebb nyájat tereltek a táboruk közelébe. De ínségükön ezzel igazában nem enyhítettek.
Mikor aztán a persák nagy nyomorúságba kerültek, a szittya király hírnököt küldött Dáriushoz négy ajándékkal. Ezek voltak: egy madár, egy egér, egy béka és öt nyílvessző. A hírnök nem adott semmi felvilágosítást az ajándékok jelentőségére. Dárius arra magyarázta, hogy a szittyák ajándékai a meghódolás jelei, mert az egér a földben születik s annak a terményeivel táplálkozik. A béka pedig a vízben él, a madár gyors, mint a ló, a nyilakkal erejük átadását jelképezik. Gobriás bölcs azt mondotta az ajándékokra:
„Ha nem váltok madarakká, hogy az égbe repüljetek, ha nem váltok egerekké, hogy a föld alá bújjatok, vagy ha nem lesztek békák, hogy a mocsarakba ugorjatok, nem fogtok hazatérni, mert lesújtanak a mi nyilaink.
Egy szittya csapat a Dunához ment s így szólt:
„Jóni férfiak, Dárius meghagyta nektek, hogyha hatvan napon belül vissza nem érkezik, szedjétek fel hajóitokat. A hatvan nap eltelt, ti elmehettek anélkül, hogy vád érhetne.”
A jónok megígérték a híd felszedését. Ezután a szittyák csatarendbe sorakoztak. A csata előtt egy nyúl ugrott fel a két tábor között. A szittyák lármázva üldözőbe vették. Dárius, mikor látta, hogy a szittyák a nyulat kergetik így szólt:
„E férfiak nagyon megvetnek minket, Gobriás helyesen beszélt. Most jó tanácsra van szükségünk, hogy biztosan visszavonulhassunk.”
Gobriás azt monda:
„Mihelyt az éj beköszönt, gyújtsuk meg a tábori tüzeket, csaljuk meg a katonák közül a leggyöngébbeket s távozzunk el, mielőtt az Istertől elvágnak a szittyák.”
Dárius követte a tanácsot. A szittyák csak reggel vették észre, hogy Dárius elszökött. A persa táborba mentek hát s itt megtudták a történteket. Erre a szittya tábor egyesült s az Ister felé vágtatott a persák után. Hamarább odaértek s így szóltak a jónokhoz:
„Jóni férfiak, rosszul teszitek, ha maradtok. Ne féljetek már, hanem bontsátok fel a hidat és menjetek. Örüljetek és adjatok hálát az Istennek és a szittyáknak, hogy szabaddá lettetek. Volt uratokkal mi úgy elbánunk, hogy az nem fog többé semmiféle emberek ellen táborozni.”
A jónok elhatározták, hogy a hídnak szittya ország felöli végét elbontják. Azután hírnököt küldöttek a szittyákhoz, aki így szólt:
„Szittya férfiak, mi készséggel szolgálunk nektek. Amíg mi a hidat elbontjuk, nektek elég időtök van felkeresni Dáriust s rajta olyan bosszút állani, amilyet megérdemelt.”
A szittyák másodszor is hittek a jónoknak s visszafordultak a persák keresésére. Arra gondoltak, hogy a persák nem fognak az elpusztított területen visszafordulni. Pedig éppen így történt. A persák a már egyszer megjárt úton haladtak s így hamarosan a vízhez értek. Éjjel volt. Mikor látták a felbontott hidat, rémület tört ki rajtuk, kiabálni kezdettek. A jónok meg is hallották s a hajóhidat helyreállítva, átengedték az összes persákat. Mikor a szittyák ezt megtudták, azt mondották, hogy a jónok, mint szabadok, az összes emberek közül a legrosszabbak és leggyávábbak, de mint szolgák a legjobban szeretik urukat és legkevésbé szoktak elszökni. Mire a szittyák átkeltek a Dunán, Dárius már messze járt, a jónok vezére Miltiádes pedig megfutott a szittyák elől.

A Kr. e. második században Mithridát Pontusi király legyőzi az európai szittyákat. Így megerősödve, össze akarja törni a római birodalmat, ám 25 évi harc után elbukik. De a rómaiak a szittyákra nem tudják hatalmukat kiterjeszteni. A Kr. e. században a szittyák nevét lassankint a saurómata (sarmata) név váltja fel. A sarmaták, a monda szerint, az amazonok és szittya férfiak utódai, lassankint annyira elszaporodtak, hogy benyomulnak a szittyák közé s azokat kétfelé szakították. A Don folyó tövénél megmaradt jász-szittyák, egy része a Prut és a Kárpátok közé, a másik része az Alföldre költözik. Ezeket a görög források átköltözött jászoknak nevezik.
A többi szittyák a Fekete-tenger északi vidékein évszázadokig megmaradnak. A keleten maradt szittyák egyik tömegét alkották a pártusok, akik elszakadtak a királyi szittyáktól. Országukat Kr. e. 256-ban alapítja Arsák fejedelem. Birodalma az Eufrátes folyóig terjed. Rómának hosszú időn keresztül leghatalmasabb ellenségei voltak a pártos szittyák, akik a római birodalom lételét is többször veszélyeztették. Végül is nem a rómaiak, hanem a persák döntötték meg a pártos birodalmat Kr. u. 226-ban. Pannónia Kr. u. római iga alá kerül s így szomszédja lesz az alföldi jászoknak és sármás szittyáknak. Erdélyben a dáha szittyáknak van hatalmas birodalmuk. A jász-dáha szövetség egy századig vetett gátat a rómaiak telhetetlen hódításvágyuknak.

A szittya-géta elszánt nép volt. Az életnél többre becsülte a halált, a temetésnél örültek, a születésnél sírtak. A feleséget vásáron vették. A jók és szépek drágák voltak, a rútakra a szülőnek kellett ráfizetni. A Kr. u. I-ső század végén Rómának sikerül Dáciát meghódítani, de a Nagyalföldön lakó jászokkal nem bírt a római. A II. század a két nép örökös harca. Még az adósszerű évi ajándék sem könnyített a rómaiakon. Dácia birtoka sem volt biztos, mert a másfél századi birtoklás alatt ötször indítottak a pontusi dahák veszedelmes felszabadító háborút Róma ellen.
A második századból tíz jász város neve maradt reánk. Ezek: Öskő, a Cserhát tövében, Kecskemét környékén: Kántanya, a főváros, Félegyháza vidékén: Furt-Árka, Kalocsa táján: Párka, Szeged vidékén: Partoska, Pest tájékán: Jegenyés (?), Jászberény tájékán: Hármasvár (?), a Tisza keleti oldalán: Siritanya és Zenta tájékán Survára.
A Kr. u. III. században Dácia a Gótok kezébe került, de a Tisza-Duna köze végig a jászok uralma alatt maradt. A Kr. u. IV. században is állandó a jászok és rómaiak harca. 333. körül váratlanul rosszra fordult jász ország helyzete. Róma ellen nagy háborúra készülvén, szolgáikat is felfegyverezték, de ezek a rómaiak által felbujtogatva, uraik ellen fordultak s azokat legyőzték. A szolga jászok a Tisza-Duna közének déli részét kerítették hatalmukba, az északi és Tiszántúli részek az úri jászok kezében maradtak. Róma 368 táján legyőzi a szolga jászokat. Róma az úri jászok szabadságharcát segíti. Ezzel a cselekedetével a jászokat szövetségeseivé tette. A békét egyik római helytartó zavarta meg, aki a nála vendégül lévő jász főembereket orvul meggyilkoltatta. A római aljasságra a jászok a quádokkal szövetkezve, megtámadták Pannoniát s irtózatosan elpusztították.
Pár évvel később megindul a hunok által okozott nagy népvándorlás. A hunok táborában ott találjuk a szittyákat. Attila birodalmának bukása után a szittyák megmaradnak régi helyükön. Az avar előretörés is itt találja őket. Az avar idők után a szittyaság Fekete-tenger melléki népeiből alakul a nagy Kazár-birodalom, melynek a magyarsággal való összefüggése ösmeretes előttünk.

A szittya nép élete

A görög írók szerint a szittyák csak önmagukhoz hasonlítanak, férfiak a férfiakhoz, nők a nőkhöz. Nem magas, rövidlábú, széles és erősfelsőtestű, szőrtelen arcú emberek. A nők egyenjogúak a férfiakkal. Tekintélye csak a harcosoknak volt, az iparosokat, pásztorkodókat és a földmíveléssel foglalkozókat lenézték. Vagyonközösségben éltek. Számukat nem tudják. Egyik szittya király, tudni akarván harcos alattvalóinak számát, halálbüntetés terhe alatt megparancsolta, hogy minden harcos egy réz nyílhegyet küldjön a királynak. Az így összegyűlt nyilakból egy hatszáz akós nagy üstöt öntetett. Kr. e. 450 körül azt jegyezték fel a szittyákról, hogy olyan erősek, hogy nincs Európában egyetlen nép, amely megmérkőzhetne velük, de még Ázsiában sincs, hogyha mindnyájan nem egyesülnének ellene.
Az összes források megegyeznek, abban, hogy a szittyák egyetlen Istent, a Nap-istent imádták. Ennek, mint az istenek leggyorsabbikának, a leggyorsabb állatot, a lovat áldozzák. A napon kívül nagy tiszteletnek örvendettek a föld, a levegő, a tenger istenségei, ezenkívül a Vénusz bolygó. Templomokat nem építettek. Áldozataikat szenthelyeiken mutatták be. Csak a nap-isten tiszteletére készítettek vesszőkévékből egy domb nagyságú oltárfélét. Ennek teteje lapos volt, három oldalán meredek, negyedik oldalán lankás, hogy fel lehessen reá menni. A vessző halom tetejére nagy vaskard volt tűzve. Ezért mondták, hogy a szittyák kardtisztelők. Ennél a kardos oltárnál a szittyák a Kr. e. időkben embert is szoktak áldozni. Plutárhos a Kr. e. századokban azt írja, hogy nem igaz, hogy a szittyák embereket áldoztak. Ez legalábbis annyit jelent, hogy ebben az időben már kiment a divatból az emberáldozat.
A szászok a nyolcadik század végén - tehát majdnem ezer esztendővel később - Nagy Károly korában - Irwin istenüknek még embert áldoztak az ehresbergi szent berkekben. Voltak a szittyáknak jósaik is, akik rendesen fűzvesszőkkel jósoltak. Mások hársfakéregből készített táblácskákkal, sőt mirhafából készített vesszőkkel végezték a jóslást. Ezt úgy csinálták, hogy a vesszőket összerakták összezavarták s akkor kirakták, egymás mellé. Olyanforma lehetett ez, mint a mai kártyavetés.
Érdekes leírását találjuk a jósok működésének a király megbetegedésénél. Általános volt a hit, hogy a király betegségét mindig az okozza, hogy valaki a szittyák közül hamisan esküdött a király nevére. A beteg király ágyához elhívatják a legkiválóbb három jóst. Ezek szertartásokkal megállapítják, hogy ki lehetett a hamisan esküvő. Alighogy megmondják, a király emberei elfogják a megnevezettet s a beteg királyhoz viszik. Ha tagadja a hamis esküvést, akkor hat más jóst hívnak, és ha ezek is bűnösnek találják, lefejezik. Ez esetben vagyonát a három első jós kapja, ha azonban felmentik, az első három jóst fejezik le.
Hogyha a király meghalt nagy négyszögletes sírt ástak neki. Aztán hasát felvágva, belső részeit eltávolították s helyébe különféle növényekből készített konzerváló szert tettek. Azután az egész testet bevonták viasszal. A feloszlástól ily módon megvédett testet szekérre tették, melyet a király rokonai és barátai álltak körül. Ezek a gyász jeléül leborotválták hajukat, s fülüket, orrukat vagy arcukat megsebezték. Ezután a szekeret mindannyian a szomszéd törzshöz kisérték, amely átvette s körülhordozta a törzs területén. Így vándorolt 40 napig egyik törzstől a másikhoz a holttest, amíg végre visszakerült a királyi sírhoz, itt a négyszögű sírba helyezik a királyt, teljes díszben, fegyverzetével, ékszereivel s arany csészéjével, lóháton. Aztán kopjákkal tűzik körül, ágtakaróval borítják le s elföldelik. Szokásban van az, hogy a király feleségét, legjobb barátait és több hű szolgáját is eltemetik a halott uralkodóval. A sír fölé hatalmas dombot szoktak emelni. A temetés évfordulóján a király sírjánál nagy áldozatot tartanak.
Ez alkalommal 50 embert és lovat áldoznak fel, olyanformálag, hogy a sírdomb körül, karókkal és félkerekekkel támogatva, a megölt lovakat álló helyzetben állítják föl. Ezekre ültetik fel a feláldozott ötven embert, lovat és lovast teljes fegyverzettel és díszben. Áldozat bevégeztével ezeket is elföldelik, úgy hogy az uralkodó temetkezési dombja ezáltal kétszeresére növekedik. Itt említjük meg, hogy más halottakat is szekéren szoktak körben hordozni, de csak a rokonok és a saját törzsbeliek között. Kivételt képeztek a király által halálraítéltek. Ezeknek és a főbenjáró bűnért elítélteknek a fiú gyermekeit is kivégezték, de a lányokat nem. A turáni népeknél általános a védekezés e módja a terhelt gonoszságú családokkal szemben.
A szittyákról azt írják a görögök, hogy ők voltak az elsők a világon, akik közös törvényekkel éltek. Minden alkalommal, mint a jó, igaz, vagy legjobb törvényű népekről emlékeznek meg. Már Homéros azt írja, hogy a dicső és takarékos kancafejő tejivók a legigazságosabb emberek. A Kr. születése körüli időkben még azt is felpanaszolják a görög írók, hogy Hellas és Róma szokásai a szittyák erkölcseit is kezdik megrontani. De nemcsak igazságosaknak, hanem bölcseknek is tartják őket. A híres hét görög bölcs egyike: Anaharsis, szittya volt. Mondják, hogy a fújtatót, a kétélű horgonyt és a korongot ő találta fel.
A szittyák igénytelenek és boldogok voltak. Szittya szokás volt, hogy a puzdrájukba minden boldogan és bú nélkül eltöltött nap után egy kis fehér kavicsot dobtak, ha bajjal töltött, rossz napjuk volt, akkor meg feketét. Halálakor mindenkinek megszámlálták a puzdrájában lévő köveket s ebből állapították meg, hogy az illető boldog, vagy boldogtalan életet élt-e?
Mint minden harcos népnél, a szittyáknál is nagyon erős volt a barátság. Szittya közmondás, hogy ne a lakomán, hanem a harctéren keressük a barátot. Minden szittya férfinak volt két-három barátja, akikkel vérszerződést kötöttek. Ezt így írják le: Egy edénybe a szerződést kötők, megsebzett karjukból, vért eresztettek. Ebbe a vérbe kardot, nyilat, csákányt és hajító dárdát mártottak. Azután az eskü szavai mellett megitták a valamilyen itallal felhígított vért. Az ilyen barátság egész életre szólott s a görög írók a hűségnek, önfeláldozásnak és hősiességnek csodálatos eseteit jegyezték fel.
A barátság mellett a becsületet is, mint Ősi szittya erényt, emlegetik. Azt írják, hogy a szittyák közül még senki sem volt irigy, nem gyűlölt, nem félt, nem csalt, sem fondorlatos ármánnyal nem élt, mert nincs közöttük bírvágy és mindenki megelégedett. Más helyen azt mondják, hogy együgyűek, vadak, harciasok, de szatócstalanul igazságosak. Soha csatát a szittyák nem kezdtek anélkül, hogy előre ne jelentették volna.
A harcos társak szerzésének érdekes szokását találjuk feljegyezve. A vállalkozásához társat szerezni óhajtó megölt egy ökröt s annak lenyúzott bőrét kiterítette a földre. Az ökör húsát megfőzve, nagy edényben a bőr mellé állította s ő maga leült a bőrre. Aki hozzá ment s a bőrre rálépve evett az ökör húsából, az harcos társa lett, mindig kijelentve azt, hogy egyedül, vagy több barátjával jön-e segítségére. Eskü formáik közül a szélre és a kardra való esküvést mondják a legszentebbnek azért, mert a levegő az életnek, a kard pedig a halálnak az oka.
A földművelő szittyákat kivéve, a többieknek nem volt szilárd és állandó lakásuk. Úgy a pásztorkodó, mint a harcos királyi szittyáknak a szekér szolgált lakásul. Herodotos azt írja, hogy ezen a téren a legtökéletesebbet gondolták ki, a szittyák és azért legyőzhetetlenek, mert nincsenek városaik, amelyeket el lehetne foglalni s nincsen termőföldjük, amelyet fel lehetne dúlni. A szittya szekér volt a szittyák kerekeken járó háza. A görögök feljegyzése szerint ezek a szekérházak négy vagy hatkerekű szekerek voltak, némelyek két, vagy három részre is tagolva. Egy-egy ilyen házat két-három pár ökör húzott. Ezekben „a szép kerekű” házakban élt az asszonynép és a gyereksereg. A férfiak azonban serdülő koruktól, aggságukig lovaik hátán éltek. Ha egyik helyről a másikra mentek, a méneseket, gulyákat és nyájakat utánuk terelték a pásztorok. Ezért nevezték őket sokan hazátlanoknak is.
Ruházatuk szépen kidolgozott és színesen festett bőrből készült. Fejükön egyenesen álló, hegyesen végződő turbánszerű kucsmát viseltek. Derekukon kurta bőrködmön volt, melyet övvel kötöttek össze. Bő nadrág és hegyes, kunkorodott orrú csizma egészítette ki a ruházatot. Alsó ruhájukat kenderből készítették. Ezt a növényt a görögökkel és a többi európaiakkal ők ismertették meg. Szerszámaikhoz vasat, rezet, fát, az állatok csontjait, fakérget és növényi rostokat használtak. Hajukat hosszúra növelték s a piperkőzést és a fényűzést utálták.
Tisztálkodásukról is érdekes feljegyzésünk van. Köveken tüzet raktak mindaddig, amíg azok megtüzesedtek. Ekkor három karóra vastag nemez-pokrócokat húztak s mezítelenre vetkőzve bebújtak a pokróc alá. Itt a kövekre nedves kendermagot hintettek, amely olyan hatalmas gőzt fejlesztett, hogy az jobban hatott még a görög izzasztó fürdőknél is. A nők többféle növény összefőzésével, összetört ciprus- és cédrusmagból meg töményből, valami pépszerű anyagot csináltak, amellyel este vastagon bekenték arcukat. Mikor reggel a megszáradt réteget eltávolították, arcuk nemcsak illatos és tiszta, hanem üde is lett.
A massagéta szittyákról külön jegyezte fel Herodotos, hogy ezek szeretik a szép öltözködést. Földjükön sok arany van, amivel nem tudják mit csináljanak és ezért ruháikat, sisakjukat, vállvédő vértjüket, övüket, lovaik zabláját arannyal díszítik. De már kengyelüket a sokkal keményebb rézből, vagy vasból csinálják. Fegyverük, mint minden szittyáé a félelmetes íj, mellyel két olyan messzire tudtak lőni, mint a többi népek. Azután kard, tőr, vért és kétélű ságár, (csákánybalta, fokos.) Azt írják a görögök, hogy a szittya kard acéljától mindenki remeg a földön, mert nemcsak a legjobb, hanem legjobban is tudják használni. A szittya harcos az általa megölt első ellenség véréből ivott. Csak ezután tartották igazi harcosnak, akit ettől fogva az áldomásokon megilletett a közös pohárból való ivás. A megölt ellenség fejét a királyhoz kellett vinni. Nem is az egész fejet, csak annak bőrét. A skalpozás nem kizárólagos indián szokás, mert az ősi, ázsiai népeknél is általános volt. A haj széle körül körbevágták a bőrt s megfogva a hajat kirázták belőle a koponyát. A fejbőrt irhaszerűleg kikészítették s lovuk zablájára sallangként felakasztották. Minél több fejbőre volt valakinek annál nagyobb hősnek tekintették. Mondják, hogy még bundát is varrtak ilyen bőrökből.
A szittyák néha mérgezett nyilat is használtak. Ezt a vipera összevagdalt testéből és a hozzákevert vérből rothasztással készítették. A harcban a nők rendesen együtt harcoltak férjükkel. Az egyik szittya királyról jegyezték fel, hogy macedóniai Fülöp követének, Kr. e. 350 körül, mikor ez ura nagy hadseregéről és vitézségéről beszélt azt mondotta, hogy a szittyák erősebbek, mert az éhség és szomjúság ellen is tudnak harcolni. Azután a követet kedvenc lovához vezetve, megkaparta azt s szőrét fényesre kefélte. Azután megkérdezte a követet: vajon a te királyod is megtudja ezt csinálni?
A szittyákkal rokon sarmaták származásáról érdekes elbeszélést közöl Herodotos. Mikor a görögök legyőzték az amazonokat, hajókra rakták őket s hazájukba indultak velük. A tengeren az amazonok kiszabadították magukat s megölték az összes görögöket. A vitorlázáshoz és a hajókormányzásához nem értettek s így a tengeri szelek a szittya partokhoz sodorták hajóikat. Mikor itt partra szállottak, meglátták a szittyák ménesét, amelyet elraboltak s pusztítva nyomultak be rajtuk a szittya földre. A szittyák ellenük mentek, de mikor az első elesettekből meglátták, hogy asszonyok, felhagyva a harccal közelükben ütöttek tábort. Az amazonok először nem tudták mire véljék a dolgot, de mikor látták a békességes szándékot, ők is letelepedtek. A szittyák tanácskozás után elhatározták, hogy körülbelül annyi fiatalembert hagyva a táborban, mint amennyien az amazonok voltak, elvonulnak. Meghagyták az otthagyottaknak, hogy ne bántsák az amazonokat, de mindent csináljanak úgy, mint azok.
Egyszer egy amazon magányosan ment vízért a forráshoz. Egy szittya ifjú utána lopózkodott s megismerkedett az amazonnal. Beszélni nem tudtak, de jelekkel megértették egymással, hogy másnap az amazon egyik társával jön el s a fiú is elhozza magával egyik barátját. Így ment azután naprólnapra. Mindig több amazon és több szittya ifjú barátkozott meg. Végén a fiuk feleségül vették az amazonokat, akik megtanulták a szittya nyelvet. De nem tudták egészen jól megtanulni s gyermekeik ezt a rontott szittyanyelvet tanulták el. Az ifjak azt akarták, hogy az amazonok menjenek velük a szittyák közé. De az amazonok azt mondották, hogy ők nem tudják a szittya szokásokat és így a szittya asszonyok nem fogadnák őket szívesen. Inkább ők kérjék meg szülőiket, hogy adjanak nekik egy darab földet, amelyen letelepedhetnek. Úgy történt. Átköltöztek a folyón s utódaikból lettek a rontott szittya nyelvet beszélő sarmaták. Ettől fogva az amazonok csak férjeikkel mentek a csatába, s azt a szokásukat is elhagyták, hogy csak akkor szabad férjhez menniük, ha három ellenséget megöltek.
A szittyák nyájaikból és halakból éltek. A görögöknél általános nevük: tejivó, kancafejő. Azt írják a görögök, hogy szárított túróval s az édes szittyagyökér rágásával tizenkét napig is megéltek a szittyák anélkül, hogy harcképtelenek lettek volna. Szükségben a szittyát eltartotta a lova. Tejéből táplálkoztak, s ha nagy szükségbe kerültek leöltek néhányat a vezeték lovakból. Az ökröt igavonóul használták, a juhot gyapjáért tartották. Ezek húsát is megették. A görögök azt hitték, hogy a szittyák az ennivalóért nomádkodnak. Ételeiket rendesen főzéssel készítették. Vidékeiken fa alig akad, ezért úgy segítettek magukon, hogy a megölt állatok csontjairól lefejtették a húst, s ezt egy nagy üstbe rakva a zsíros csontokból raktak tüzet. A húson kívül különféle gyökerek és vadgyümölcs képezte ételüket. Ősi italaik mind tejből készültek. Később a görögöktől megszokják a boritalt is. Görög közmondás, hogy nagyon jó szittya módra enni és inni.
Egyéb szokásaikról is sok mindent találunk a följegyzésekben. Népies gyógyítás módjuk volt, hogy a fájó helyre égő parazsat raktak. Szokásban volt náluk a tetoválás is. Írják, hogy mielőtt valamire elhatározták magukat, egymással tanácskozni szoktak, vagy komolyan gondolkoztak. Ez az oka, úgy mondják, hogy megfontolásban és okosságban felülmúlják a többi népeket. Családi életük meghitt lehetett. Az öregebbek az ifjabbakat fiamnak, leányomnak, a fiatalok az idősebbeket apámnak, anyámnak szólították.
Strabó Kr. születése körül összeírja mindazt, amit a szittyákról a görögök írtak. Ennek a gyönyörű összefoglalásnak annál nagyobb az értéke, mert összehasonlításokat tesz a többi népekkel. Végén azt mondja, hogy a szittyák jelleme: a könnyedség, a tökéletesség és az igazság. És ez a nép 2000 esztendőn keresztül élt elfoglalt helyén s volt és lett komoly világtényező. Nagyságát, kiválóságát ezer esztendőn keresztül tisztelettel hirdetik a görögök. Csak akkor teszik meg őket gonoszoknak, mikor a kereszténység lesz úrrá Európában s a barátírók mindent, ami nem volt és lett keresztény rossznak s mindenkit, aki nem lett azzá, pogány gonosznak mondottak. De a mai szélesebb látókörű világfelfogás lassanként igazságot szolgáltat az igazi keresztényi erkölcsökhöz közelebb álló turáni ethikának. Nem szégyen ilyen faj tagjának, ilyen nép utódának lenni.

Részlet „Baráthosi Balogh Benedek Összes Turáni Könyve I-II. – Baráthosi életműve” című könyvből

Megnézem a könyvet

<< < >> >
Ez a honlap sütiket használ. A sütik el­fo­ga­dá­sá­val kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Adatvédelmi nyi­latkozat: GDPR