- Blog -

Táltoskovács és a nimródfa

Magyar ezotérium
2017-01-19

A lelkeket éppen úgy tűzzel lehet formálni, látásra bírni, mint ahogy a hideg fémeket is tűzzel lehet rábírni a maradandó alakváltoztatásra. De a lélek metamorfózisára lelki tűzre van szükség. Erre utal a magyar ősvallás sámánjának, a táltoskovácsnak a neve is. A lélek tüzének a felélesztéséhez táltoskovács kellett. Olyan ember, aki nem csak az „egyik” világban járatos, hanem ismeri a többi világ kapujához vezető ösvényeket...

„A tátoskovács mindig a legnehezebbet formázza, aztat a lelket”
(Tóth Ferenc – öregjuhász)

A tátoskovács (táltoskovács) a magyar néphitben, mint tudjuk nem a fémet, hanem a lelket formázza, és az elemeket uralja.

A kiválasztott lelkekhez a szent fa megismerésén „megmunkálásán” keresztül jut el. A táltoskovács a fa lelkében lévő lélekrészeket egyesíti a saját fentről hozott „magos-magas” lelkével. A fa élete itt a földön kétféle. Lehet alvó lelkű, ez halott gyökerű és levél nélküli. És lehet éber „világos” lelkű, ez utóbbi zöld levelű, lombos és élő gyökerű.

Az alvó fa többnyire faragott és felállított, fallikus természetű és a mindenkori információt faragott alakjában és „fedetlen” testén hordozza szimbólumokban, feliratokban, ábrákban, szent jelekben. A föld energiáiból élő, „embermód” lélegző fa a jelenből gyűjti magába azokat a bizonyos lélekrészeit. Az alvó fa a régiek tudása szerint egyértelműen a múltból hozott lélekerőket akkumulálja és tárolja. Ez utóbbi fát szent oszlopnak is nevezik. Fallikus jellege miatt uralkodó, hatalmi energiákat őriz. Ellentétben a gyökeres, lombos, lélegző „lélekző” szent fákkal, amelyek többneműségük ellenére inkább nőnemű jelleget hordoznak. Ezek a szent életfák a táltoskovács számára a mindenségbe szétküldött lelkek lenyomatainak a tárházai.

A népi hagyomány beavatottjai által alvó fáknak nevezett szent oszlopokat a magyar néphagyomány gyakran nevezi úrfáknak, bábellétráknak, nimródfáknak, égi lajtorjáknak. Varga Zsigmond szerint ezek az oszlopok úgy délen, mint északon a világ nagy tartóoszlopát jelentették. A lelkeket őrző és azokat „tökéletesre faragó” táltoskovácsnak kellett az „Első Oszlopot” a földbe bevernie. Ennek a földnek a mára már rejtett energiái által gyűjtötték egybe a mítosz szerint széthullott, az anyagi világ által szétvágott lelkeket. Ezek a bizonyos szent fák, Első Oszlopok vagy Életfák lélekkereső feladatuknál fogva két csoportba oszthatók. Az egyik csoportban az alakjuk, a másikban belső erejük, energiájuk által látják el feladatukat. Ezek többnyire az ágas- vagy létrásfák. Itt a néphit táltoskovácsa egy erősen sámánisztikus attitűd által a szent fák ágain, létráin lépdelve jut fel egyre magasabbra, egyre feljebb a teremtett világok fokozatain. A néphagyomány szerint ezen a bábellétrán (a bábellétra Bábel szórésze egyértelműen a Nimród mítoszhoz tartozó Bábel tornyára való szó szerinti utalást hordoz) fellépdelő táltoskovács, akár az északi népek sámánjai, egyre világosabb tudatformákba hatol bele. Mígnem a legfelső tudatformákhoz közeledve a révület és a látomás lesz a segítőtársa. Ezekben a világosság tartományokban, pontosabban ezekben az égrégióban már a kiválasztottak különleges képességeire is szükség van a megismerés végett. Varga Zsigmond ezekre az égbeutazásokra utalva szóba hozza a duogerenda hagyományát, mint az ural-altáji mitológia egyik jellemzőjét. A világot és kicsiben a nomád sátort tartó világoszlop maga a duogerenda vagy -oszlop. Ez az oszlop éppen úgy a közepek-közepén helyezkedik el, mint a táltoskovács kiválasztott, lélekgyűjtő fája.

Az úr- vagy nimródfa mellé álló táltoskovács a hagyomány szerint „nyavalyára” hajlamos, gyakran habzó szájú, két világ határán élő kiválasztott. Tehát epileptikus természetű és a mai szóhasználat szerint „gyenge idegzetű”, „nyavalyatörős”, ami az akkori világban éppen ellentétes „finométeri” tulajdonságokkal bíró egyént jelentett, aki olyan dolgokat is meglát, megérez, felfog, amikre az átlagos tulajdonságú emberek képtelenek.

Hogy miért kovács a táltoskovács, arra már részben utaltunk. De lássuk ezt a kérdést részletesebben. A lelkeket éppen úgy tűzzel lehet formálni, látásra bírni, mint ahogy a hideg fémeket is tűzzel lehet rábírni a maradandó alakváltoztatásra. De a lélek metamorfózisára lelki tűzre van szükség. Erre utal a magyar ősvallás sámánjának, a táltoskovácsnak a neve is. A lélek tüzének a felélesztéséhez táltoskovács kellett. Olyan ember, aki nem csak az „egyik” világban járatos, hanem ismeri a többi világ kapujához vezető ösvényeket. Ezért is kell neki mindenben többnek lennie, mint az átlagembernek. A tudati, spirituális többlet mellett a fizikális testi többletnek is meg kellett jelennie éppen úgy a táltoskovács esetében, mint a sámán gyűjtőnév alatt ismert lelki vezetők esetében. Több csontnak, több „látószervnek” kellett lennie. Az Erdély közepében fennmaradt mitikus emlékezet erről így beszél Nimród kapcsán:

„Nimrót király, óriás király, első király, magyarok nagy apja, a magyarok nagy papja tollkönnyen rohan az égen, akár a táltos hetedhét megyéken...”
Gyűjtés Háromszék Vármegye területéről
(Balogh Endre, 1900-as évek elejéről)

Itt a mitikus emlékezet egyaránt utal magára Nimród személyére, amit a „csillagistenek” attribútumával ruház fel és magára a táltos (táltoskovács) különleges képességeire is. Magának a „toll-könnyűségnek” a magyarázatára már utaltam a Csontváry könyvemben (Gönczi Tamás: Napúton, Ősvallás, mítosz, tradíció Csontváry művészetében, Uránusz Kiadó, Bp., 2002), ahol az egyiptomi beavatás és lélekítélet kapcsán a tollnak, mint az emberi lélek halál utáni megítélésének transzcendens eszközéről írtam.

Az emberi szív és agy „mögött” álló lélek halál utáni megítélése olyan fontos mozzanat, hogy a hajdani nagy kultúrák egyike sem kerülhette ki ezt az „ítéletet”, a maga legplasztikusabb formájában az ókori Egyiptom hagyta ránk az erről valló tudást.

Az égbejutásnak komoly feltételei vannak. A legfontosabb maga a név, mert név nélkül nincs megméretés, nincs lélekítélet. S ennél rosszabb nincs. Csontváry ezt épp olyan pontosan tudta, mint Várkonyi Nándor vagy éppen Tóth Menyhért, a magyar táltosfestő. Ez a tudás búvik meg a bikatáltosok népi hagyománya mögött is. Csak itt a toll „könnyűsége” felcserélődik a bika „nehézsége” és „magereje”, termékenység varázsa által. Ahol az ellentétpárok mitikus kiegyenlítését és poláris eggyé olvadását a fekete és a fehér bika színmágiája mutatja meg tökéletesen. Könnyűvé, tehát pozitív elbírálás alá akkor esik a lélek, ha az könnyebbé válik annál a jelképes tollnál. A lélek mindaddig bolyong a köztes világok között, mígnem olyan könnyűvé válik, mint maga a toll. Mert csak azt a lelket fogadja be a „fénylő mindenség” amelyik a toll tulajdonságával rendelkezik. Nézzünk csak szét a magyar néphagyományban, ahol egy szinte egyedülálló tollkultuszt találunk. Ez a toll az ember fizikális és spirituális értelemben vett „legmagasabb” pontján a fejre tett kalapokon, sapkákon ott díszeleg, mint a lelkek megméretésének furcsa eszköze. E mögött a párhuzam mögött egy nagyon régi, ősi tudás rejtőzik. Ezt őrizte meg ha töredékesen is, maga a magyar néphagyomány:

„Tollaskalap, tollaskalap
Jaj te lélek merre szaladsz”
„Nincs tolla a kalapnak
nehéz az élete a parasztnak”
„Tolla nincs a fejfedőnek
nincs bírája a legénynek”
Nimród tollának égi ragyogása
lélek kőnnyü furcsa rohanása”

Nimródnak ez a tollkönnyű rohanása arra utal, hogy a lélek itt valóban könnyebb, mint a test. Ezért lehet belőle lelki-testi vezető egyaránt. Itt Nimród esetében visszaköszön a görög tradíció hermészi párhuzama is. A könnyű lélek megjárta már a túlvilágot – és jól vizsgázott. Itt a lélekvezető mellé azonban még társul az őskirály, sőt a magyarok esetében az ősapa fogalma, ami szinte egyedülállóvá teszi őt a mitológia területén. Annál is inkább, mert itt a bábelépítő ősapa esetében a mítosz már belép a valós történetbe. Kerényi remekül látja ennek a mozzanatnak a hiányát a görög mitológia csodálatosan épen maradt világában.

A Nimród-tradíció a görögnél összehasonlíthatatlanul csonkább, ellentmondásosabb, de a róla fennmaradt hagyomány viszont egyértelműen összeköti őt a megmaradt mítosz kapcsán a történelemmel. S ez a mozzanat emeli a Nimród-mítoszt végérvényesen a valóság, a kezdetek birodalmába.

A táltoskovács az, aki látja és láttatja ezt a nagyon fontos mozzanatot, hiszen az istenfa égi „körei”. A nimródfa égi „útját” testestül-lelkestül végig-járva a mítosz legelejétől Nimród történelembe „bukásáig” végigjárja a szakrális idő, különböző, egymásból kinövő ágait, egymásra rétegződő világait. A hozzá eljutó lelkeket pedig mindaddig kovácsolja, mígnem összehozza őket magával a Teremtővel, az ősvallás fogalmával élve kipattintja bennük a lélek tüze által azt a bizonyos tűzpiros lélekvirágot, ami a szellemi-lelki látást adja. Azt a bizonyos színről-színre látást égeti bele, kovácsolja bele a lélekbe, amiről az ősvallásokat követően a Biblia maga is beszél.

A lélekben megszülető tűzpiros virághoz, ahogy arról a magyar népmese is beszél, nagyon nehéz és kockázatos út vezet. S ezt az utat a lélek legmélyén át kell megtenni. Ez az út a maga spirituális értelmében a lélek legbensőbb magjában történik meg. Jung, Borges és Lang is utal erre a nagyon mélyen történő utazásra, ami végül a lélek titkához vezet. Ez az út mindig körkörös formájú és elrendezését, formáját tekintve spirális elrendezésű, mint maga a kozmosz. Minderről számtalan hagyomány öröklődött át napjainkig, mintegy egymást kiegészítve a keleti és a nyugati okkult iskolákban. Ez a megegyezés alátámasztja azt a tényt, hogy a lélekbúvároknak igaza van. Ez az út körkörös és spirális elrendezésű és helye az emberi lélek legmélyén van. Ott, ahol a szimbólumok születnek.

A megismerés útjának ez azonban csak a belső útja. De van egy kikerülhetetlen és vele egyidőben végigjárandó másik út is. Egy olyan „külső megjelenésű”, ún. világba vetett út, ami ezt a belső utat a maga mélységében és tökéletességében kiegészíti a földi ember számára. Ez az út viszont egyértelműen lineáris és útja a látható égbe vezet. Mivel látható és fogható, a földi világ számára könnyen felfogható és elérhető. Ezért egyértelmű, hogy az élet földi útjáról, a történelemről is szolgál híradásul. Erről az égbe törő, fallikus pozíciójú oszlopról nevezi el híres könyvét, a „Sziriat oszlopai”-t Várkonyi Nándor, a nagy tudású kultúr- és vallástörténész. Josephus Flavius zsidó történetíró az I. században veti papírra az Archeologia Judaica c. ismert munkáját, ahol megemlékezik arról, hogy Ádám harmadik fiának, Séthnek gyermekei „mind jó lelkűek voltak, megőrizték az ország békéjét és boldogan éltek. A csillagzatok ismeretére támaszkodtak és meghatározták az égitestek pályafutását. De hogy felfedezéseik rejtve ne maradjanak, és hogy elterjedésük előtt veszendőbe ne menjenek – minthogy Ádám meghirdette minden dolog pusztulását egyszer tűz, másodszor pedig özönvíz által - azért két oszlopot emeltek; az egyiket égetett agyagból, a másikat kőből s mindegyikre felrótták tudományukat, hogy ily módon, ha a tégla oszlop a víz hatalma folytán megsemmisülne, a fennmaradó kőoszlop megőrizze feliratait az emberek számára és jelezze, hogy agyagra is felrótták őket”.

Ezek az oszlopok, amelyek állítólag most is láthatók Szíriát földjén, egyértelműen a magasba, tehát az égbe vezető spirituális oszlop kategóriájába tartoznak és azt is jelképezik. Égbevezető, mert az égi (csillagászati tudás) van rájuk vésve és egyértelműen láthatók, mert a föld testéből merednek fel az ég felé. Ez a valószínűleg a zsidó hagyományt jóval megelőző, a bábeli tornyot megelőző korból származó hagyomány, amikor még egy király alatt, egy nyelvet beszéltek az emberek.

Tehát Várkonyi megemlíti, hogy a Szíriát földjén felállított agyag- és kőoszlopok az erőteljes világvége hagyomány miatt készültek el. De arról nem beszél, hogy az akkori vallási kultusz oszlopai nem csak kőből, de fából készültek. Ami e könyvünk témáját illetően nem elhanyagolható.

Tehát van egy a mélyen a lélek legmélyén örvénylő spirituális útja a tudás megszerzésének, és van egy a magasba vezető, az ég felé vezető spirituális út, aminek az irányát, az útját egy nagyon régről származó oszlop-hagyomány segíti, illetve jelöli ki.

Ennek az oszlopnak a magyar hagyományban fából kellett készülnie, és a fának is ágas-bogasnak kellett lennie. Ezek az ágak voltak a lépcsői a különböző tudatállapotoknak, különböző égi világoknak.
Ennek a külső útnak a segítője, doktora, szellemi vezetője a magyar ős-vallás táltosa, táltoskovácsa. Róluk táltosokról írja Kállay Ferencz Theophylactust idézve, hogy ezek a pogány magyar papok, jósok voltak. Magáról arról, hogy ez a bizonyos jóslás miként történt, nincs hiteles, konkrét híradás. Arról ugyan tud, hogy ezek a táltosok „rángatózásba esve” kapnak látomást, illetve a jóslásról információt. A táltoskovács, illetve az istenfa, illetve nimródfa ősvallásban megjelenő szerepéről csak későbbi híradások vannak.

Maga az istenfa, táltosfa, nimródfa vallásos kultuszokban megjelenő szerepe a napfényes keletre vezet bennünket. Huszka jó érzékkel vezet rá minket arra a kikerülhetetlen tényre, hogy az istenfák kultikus megjelenéséről egyiptomi, asszír, föníciai emlékek szólnak. Az, hogy a nimródfáknak keze is van a néphagyomány szerint, még jobban megerősítik a keleti eredetet. Szintén Huszkától tudjuk, hogy hogyan nézett ki a kánaániták szent faoszlopa, az a bizonyos ashera:

„Az ashera nem élő fa, hanem faragott vagy gyalult, érclemezekkel s talán szövettel is díszített, az oltár mellé függőleges helyzetben, istenszobrok és egyéb képek társaságában felállított facölöp, mely a nemzés, a termékenység, a szerelem hímnemű jelképe.”

Tehát tudjuk, hogy a kánaánitáknak a magyar hagyomány szerint „alvó” fából készített faoszlopa volt, amit az oltár mellé állítottak függőleges helyzetben. Maga ez a pozicionáltság egyértelműen „égirányú”, felfelé törekvő, fallikus indíttatású. Azt tudjuk, hogy a nimródfák is függőleges és ég felé törekvők voltak. Ezek a kánaániták szent fáihoz hasonlóan abba az égbe hatoltak bele, ami egyértelműen nőnemű volt. A magyar hagyomány istenfája, táltosfája, nimródfája, nevezzük azt bárhogyan is, magát az égben lakozó Bódogszüzet tette így Bódogasszonyanyává.

Ennek a kozmikus-szakrális és mindenképpen karizmatikus égi nemzésnek a mitológia alakja a magyar Árpád-ház ősapja, vagyis Nimród. Minden bizonnyal ezért kapta az isten fa-életfa nevet, egyes magyar vidékeken a néphagyomány szerint a nimródfa, nimrófa volt.
Az első világháborút megelőző békebeli magyar világban gyakran állították a gyerekeket Erdély hegyes vidékein nimródfa elé, ha valami rosszat tettek. Mert nimródfája előtt bizony nincsenek titkok, csak mélységek és magasságok.

Nagy Endre, Gyarmath Jenő, Kiss László és minden bizonnyal többen is úgy vélik, hogy az ókori kelet istenfáinak kései erdélyi nimródfái azok a bizonyos kopjafák. Már említettük, de ide kívánkozik, hogy a Képes Krónika írója nem véletlenül írta bele a Nagy Lajosnak szánt krónikájába azt a bizonyos Nimród nevet, ami az Árpád-ház hivatalos családfájának a legelején trónol. Önmaga által is bizonyította azt a tételt, hogy ez a hagyomány egyértelműen a kereszténységet jóval megelőző időkből maradt fenn. Igazolva ezzel az Árpád-ház nagyon régi, ősi és égi karizmatikus eredetét.

Összefoglalva: a táltoskovács által „újra összekovácsolt” (vagy az egyiptomi, hasonló tradícióra utalva újból „összerakott”) lelkek a különböző égi körökön, a „hetedhét világon túlra”, az égi világokon áthaladva egy hímnemű (fallikus) istenoszlop (nimródoszlop) segítségével jutnak el az egeken túli, nimródi világba, ahol „örök fény van és szabadság”.

Mindezeket megerősíti maga a színmisztika is. Jeremiás próféta szerint az a bizonyos ashera kék és vörös bíbor ruhába volt öltöztetve. A kék szín egyértelműen párhuzamba hozható az ég kék színével, azzal a színvilággal, ami az eget takarja és a népi hiedelemben Nimród ruhájának és a magyar szűzanya égi palástjának is a színe. A vörös bíbor pedig annak a lélekben megszülető tűzpiros virágnak a színe, ami megszületik a táltoskovács keze nyomán a megismerő lélek tüzében.
Az arany és ezüst határdíszítés pedig egyértelműen e két (szín) világnak, ennek a földi világunkban elsődlegesnek és másodlagosnak nevezett, a nappalt és az éjszakát uraló birodalmakat jelenti.

Világunk polaritását, a két teremtőelv magszerű eggyé olvadását, örök teremtőelvét jelképezik. Johnson, Eliade ugyanerre a summás és jól karakterezhető szimbolikára bontja ezt a „két egymást kiegészítő” világot.
Az ókori világ kilenc, a világot mozgató és azt élet bentartó fémeinek (arany, ezüst, réz, ólom, ón, vas, higany, kén, szén) első és második féme tökéletes egységet, harmóniát ad egymás „kioltásával”, eggyé olvadásával. Ellenben egymás elfogadásának a hiányával tökéletes antagonisztikus ellen-tétet is szül.

arany
fém – Naperő – teremtő erő – fényerő (nimrudi aspektus) férfi – világos – aktív
ezüst
fém – Holderő – teremtett erő – sötéterő – női – sötét – passzív

Szükség volt hát egy olyan életfára, ami az élet különböző alacsonyabb-magasabb dimenzióit egybeölti és egy olyan látást eredményez, amihez csak a táltoskovács segíthet hozzá. A dél-erdélyi mesekincs tud Nimród metamorf képességéről is. Nimród bármikor képes átváltozni. Bármikor fel tudja venni a lények nagy családjában élő bármelyik lény testét. De a dolog nem itt kezd érdekes lenni, hiszen más népek mesekincsében is találunk olyan mitikus, legendás királyt, aki ha kell, bármelyik állat testét képes magára ölteni.

Az a „mesebeli” tény viszont nagyon érdekes, hogy Nimród király keveréklényként van odaállítva egy istenfához egy másik istenkirály bosszúja miatt. Nimródnak őrizni kell mindaddig ezt a bizonyos istenfát, amíg az ideje le nem telik és vissza nem kapja saját testét és vele égi tulajdonságait is.

Elég csak Parrot remek művészettörténetét fellapoznunk és ráakadunk arra a Nimródból (!) származó alabástrom reliefre, ami jelenleg a franciaországi Louvre-ban található. Itt egy erősen stilizált keleti életfa előtt egy ruhába öltözött, nagy szárnyú keveréklényt találunk. Egyik kezében egy különös kultikus tárgy van. A másik kezével az életfa egyik „virágával” foglalatoskodik. A kép és az idézett mese kísértetiesen egybevág. Nimródban Nimród egy Nimródfa előtt? Több mint különös...

Mi is az istenfa? „Istenfa az istenek összességét, tehát a világteremtő, kormányzó és fenntartó erőt is jelent és nem csak ennek az erőnek egy megnyilvánulását: a termékenyítést, a teremtést.”

Minthogy „a nap kelti életre az alvó életerőt, ő az élet fő forrása és így ő teremt.” S ha mindez így van, akkor a táltoskovács a Nap és a nimródfa erejével kovácsolja össze, rakja újjá azt az „új”, immár égi titkokra is figyelő embert. Azt, aki már megjárta és megismerte Nimród örök útját az égen. Újra számolták a kiválasztott minden „részét”. S végül a táltoskovács hozzáadta az ő azonnal újra növő tátócsontját az újjá rakott csontokhoz. S az új csontokba zárt lélek a táltos égi révülete által új nevet és új lehetőséget kapott, ott a folytonos újjászületések hatalmas rengetegében, az égbe meredő életfa segítségével, Nimród fájának örök ajándékaként.

Részlet Gönczi Tamás „Nimród Gyűrűje” című könyvéből

Részlet a „Nimród gyűrűje” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:

Megnézem a könyvet

<< < >> >
Ez a honlap sütiket használ. A sütik el­fo­ga­dá­sá­val kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Adatvédelmi nyi­latkozat: GDPR