Az eutanázia után mélységes és megrendítő gyászt érzünk. Vannak, akik azt mondják, hogy az utolsó pillanat nagyon spirituális, szeretetteljes és transzcendens volt. Sokan úgy érzik, hogy a teljesség érzését kapták meg ezekben a percekben és vannak, akiknek nem volt olyan rettenetes a búcsú. Ha meghozd a döntést, akkor igyekezz jól lezárni ezt a fejezetet. Köszönj el a kedvencedtől, tudd, hogy a kapcsolatotoknak nincs vége, a szívedben mindig veled lesz...

Lényünk legmélyén csodálatos dolgok rejlenek és kedvencünk segít feltárni ezeket a kincseket. A köztünk lévő különleges kötelék lenyűgöző és lehetővé teszi, hogy félelem nélkül tárjuk fel valódi énünket egy élőlénynek...

Ne adjunk arra a véleményre, hogy a félelemmel együtt kell élnünk. Ez nem igaz, hisz semmi szükségünk a félelemre. Ne gondoljuk azt, hogy csak azért, mert a szüleink és a nagyszüleink is féltek, nekünk is félnünk kell. Csak arra van szükségünk, amit valóban akarunk...

Az idő kereke mozdít minket előre, a mutató folyamatosan jár, mi pedig végül kiterítjük lapjainkat, befejezzük a játszmákat, nem címkézünk fel többé semmit, csak megengedünk...

Lehetsz boldogtalan, ha akarsz. Ezt a legkönnyebb elérni. Egyszerűen válaszd a boldogtalanságot. Mondogasd csak magadnak, hogy a dolgok nem mennek jól, hogy semmi sem kielégítő, és biztos lehetsz benne, hogy boldogtalan leszel. De mondd csak magadnak, „A dolgok jól mennek. Az élet jó. A boldogságot választom.” és bizonyos lehetsz benne, hogy megkapod, amit választottál...

A mély gyász nem extrém, vagy abnormális viselkedés, és nem neurózis vagy rendellenesség. Ez egy természetes válasz az elsöprő erejű veszteségre és elég széles határok között mozog. A gyászt egészen addig normálisnak tekintjük, míg a gyászoló nem akar magában vagy másokban kárt tenni és amíg nem tart rendellenesen hosszú ideig. A gyászlónak leginkább megértésre és támogatásra van szüksége...