- Blog -

A trianoni karnevál

Eltitkolt igazságok
2018-06-04

„Ne bánjanak úgy e néppel, mint egy nyájjal. Most, amikor el kell dőlnie, hogy a jog és a szabadság hangzatos jelszavait őszintén értelmezik–e, ezekre a szent elvekre hivatkozva kérem a népszavazás elrendelését. Elfogadjuk annak eredményeit, bármilyen legyen is az. Ha ellenfeleink visszautasítják a népakaraton nyugvó igazságos döntést, megidézem őket az emberiség lelkiismeretének ítélőszéke elé.”

A románok a fegyverszünet megkötése után azonnal Párizsba siettek. Gyötörte őket az aggodalom. Bár Tardieuben és a Temps ígéretében megbízhattak, jól tudták, hogy Clemenceau nem barátjuk és neheztel rájuk gyávaságuk és szószegésük miatt. Tudták, hogy Berthelot tábornok kellően felvilágosította kormányát a románok árulásáról, amelyet az ellenséggel kötött különbéke által követtek el, és nem kímélte a király, a miniszterek és a hadvezérek személyét sem.

Nem felejtették el azt sem, hogy a bolgár fegyverszünet megkötése után Franciaország nyersen visszautasította a Dobrudzsára formált román igényeket. Amikor a román követ, Antonescu a szövetségi viszonyra hivatkozott, olyan rideg fogadtatásra talált Clemenceau–nál, hogy sírva fakadt. A helyzet komolyra fordult... de Románia mégis reménykedett. Meg volt arról győződve, hogy kellő ügyességgel és a pénz mindenható erejével visszanyeri az elvesztett előnyöket. Mindenesetre résen kellett lennie! Románia a veszély idején gyáván és hitszegőn viselkedett szövetségeseivel szemben, és a győzelem után elsőnek jelentkezett a jutalomért... De mosoly is fakadt Trianonban... Először a román nők jelentek meg a versailles–i és trianoni szállók éttermeiben...

Take Jonescu és Bratianu gyönyörű nők koszorúját vonultatta fel a konferencián az „igaz ügy” védelmére. A hölgyek legnagyobb része a bukaresti előkelő társaság tagja volt. Valamennyien Románia hatalmának növelését tűzték ki célul. Ezek az elragadó honleányok ostromolták a konferencia politikusait, diplomatáit és szakértőit a román haza érdekében. Cantacuzeno herceg mosolyogva mesélte e könyv szerzőjének, hogy „valóban csak Takenak támadhatott ilyen kitűnő ötlete. Szegény Antonescunak szinte elállt a lélegzete, amikor Clemenceau gratulált neki a szép hölgyekhez.”

A szerb diplomaták amerikai feleségei és azok barátnői is veszedelmesen feldúlták a konferencia döntőbíráinak nyugalmát. Egész Párizs ünnepelte és csodálta Veznicsnek, a szerb követ feleségének szépségét. A követségi estélyeken ez az elragadó asszony komoly és szenvedélyes barátokat toborzott a szerb ügynek. Szalonját állandóan államférfiak, diplomaták és pénzemberek látogatták. Ezek a tekintélyes személyiségek tolongtak és vetekedtek egy–egy teáért és aprósüteményért, amelyet a szép női kezek osztogattak. Ebben a mámoros légkörben – a békeszerződések az asszonyok akaratát szentesítették.

Masarykot az új erkölcsök megbotránkoztatták, de Benes és hű munkatársa Osusky közbeléptek. Hazai mosollyal leszerelték az öreg Masarykot. A kis Doriáról, aki ragyogó tavaszt varázsolt a hotel Crillon komor szürkeségébe, mindenfelé azt suttogták, hogy hermafrodita. A vörös hajú „72–es számú” Brünnből jött, öt nyelven beszélt, sok Extra Drylt és Armagnacot fogyasztott és jártas volt az érzelmi élet minden apró játékában. A Trouville Avenue titokzatos irodáiban talán többet ártott Magyarországnak, mint amennyit maga Benes ártott... Nagyon sokan ezen az úton biztosították a csehek számára a győzelmet a Hotel des Reservoires termeiben, a Maximé páholyaiban, a Park Monceauban és a Champs Elyséen. Volt egy asszony, aki egymaga túlragyogta a „félhivatalos” segítőtársakat. Első diadalát egy gyermekkirály feletti győzelmének köszönhette. Azután Benes szolgálatában legyőzött „egy tisztalelkű aggastyánt”. A gyermekkirály és az aggastyán egyaránt belepusztult a nagy szerelembe. „Rákok csatája a vízi hulla felett” – mondották a trianoni békéről...

És a jóllakott rákok szívesen simogatták ollóik hegyével a najádok vonagló testét. „Madame Alexandre” történelmi szerepet töltött be, de a közvélemény ma sem tud róla semmit. Pedig emléke ma is édes: a trianoni szereplők megkérgesedett szívében. A francia közvélemény, amely jóindulatú és hiszékeny, keveset hallott a háború és a béke kulisszái mögött lefolyt eseményekről. Csak annyit tud, amennyit a hatalom birtokosai jónak láttak vele közölni. A szereplők cselekedeteiről, lelkületéről, valódi lényéről mit sem sejt. Csak hazugságokat ismer.

A történelem legérdekesebb fejezeteit nem olvassák fel a gyermekeknek. A közvélemény azt hiszi, hogy minden úgy történt, ahogy az iskolakönyvek tanítják és a francia akadémia tényleges és reménybeli tudósai hirdetik. Ezek rendületlenül megállapítják: „jól munkálkodtak hazájuk biztonsága és dicsősége érdekében.” Ha mégis vannak ellenbizonyítékok, miért nem hozzák azokat nyilvánosságra? Azért, mert sokan vannak, akiknek védekezni kellene, és sokan vannak, akik bosszút állnának... A levéltárak számtalan titkot őriznek arra vonatkozólag, hogyan irányították a háborút, hogyan feleltek meg a hadvezérek feladatuknak. Mennyi irigységből, önzésből és középszerűségből tevődött össze hazafias erényük és lángeszük... Valóban szinte csodálatos, hogy mindezek dacára – Franciaország győzhetett!

Ugyan mit szólna a közvélemény, ha megtudná, hogy a béke, amelynek az „igazság és a jog” győzelmét kellett volna biztosítania, mindennek az ellenkezőjét, mindennek a lábbal tiprását érte el? Nem tudna felocsúdni ámulatából... Azokat, akik a győzelem után „az igazság, a jog és a szabadság” nevében építették fel az új Európát, a közvélemény nagyrésze még ma is félistenként imádja. Az egyszerű francia polgár nem is gondol arra, hogy talán már holnap ezeknek a mulasztásai miatt kiújulnak a harcterek borzalmai. A közvélemény olyan megvilágításban látja egyéniségüket, mint ahogy őket az általuk sugalmazott és fizetett sajtó és irodalom beállította. Holott ötvenkét hónapon keresztül azokat ámították, akik értük harcoltak és meghaltak.

Oh, tiszta szívek szent ártatlansága!... Ha ismerték volna a béke apostolainak leplezetlen gyűlöletét és szenvedélyességét, ha látták volna, milyen kevéssé hasonlítanak a róluk festett képekhez, akkor ezek az urak ma nem hírnevesek – hanem: hírhedtek volnának. A békekonferencián – különösen Trianonban – ugyanaz volt a helyzet, mint a nagyvezérkaroknál a háború alatt. Hibátlan egyenruha, remek bőrszíjak, hangzatos címek, de ezek a színpadi külsőségek rosszul leplezték a kapzsi érdekeket, a vad versengést, az üres koponyákat és a lélek rútságát. Akik országok sorsa felett döntöttek, tájékozatlanok voltak az eléjük terjesztett kérdésekben. Közönyösen hallgatták az ajánlott megoldásokat: anélkül, hogy vizsgálat tárgyává tették volna azokat.

A többiek, akik csupán a zsákmányra leselkedtek, s a konferenciát ugródeszkának tekintették a hatalom elérésére, jól tudták, mit veszíthetnek, ha tiszteletben tartják a vállalt kötelezettségeiket és netán tudomást vesznek az igazságról. Franciaország megbízottai folyton a hősi halottakról beszéltek, miközben állandóan arra gondoltak, hogyan tehetnek szert a vérző áldozatok révén hatalomra és vagyonra. Voltak olyanok is, akik a harctéri események megírásával szereztek maguknak hírnevet és vagyont – holott csak a távolból nézték honfitársaik pusztulását a hazáért. Ugyanakkor, amikor Tardieu, a szlávok mindenható pártfogója hozzálátott a Monarchia feldarabolásához és megbontotta az európai egyensúlyt – Clemenceau, aki mindenáron elnök akart lenni, csak a választásokkal törődött.

Loucheur és Dutasta csak a vagyonszerzésre, Klotz a játékszenvedélyre és a versenyekre, Pichon pedig csak arra gondolt, hogy Clemenceau megelégedését kivívja. A külföldi meghatalmazottak, titkos tanácskozásaikon a mesterkedések előkészítéséről és az ellentámadások megindításáról tanácskoztak. Az olaszok lázasan figyelték Lloyd George–ot, Balfourt és Wilsont, vajon csatlakoznak–e vagy sem Clemenceau és Tardieu azon törekvéséhez, hogy a Rómának 1915. április 26–án tett francia ígéreteket megszegjék... Veznics és Trumbics egész tevékenysége arra összpontosult, hogy meghiúsítsák a horvátok és szlovének független államának megalakítását. Egy önálló katolikus délszláv államalakulat u.i. a pánszerb törekvések halálát jelentette volna...

A románok attól féltek, hogy az 1918–i árulásuk vitássá teheti az általuk áhított területek megszerzését... Benes, Osusky és Masaryk a biztos siker reményéhen hol Tardieunél, hol Wilsonnál jártak közbe újabb és újabb követeléseik érdekében... Ebben a történelmi gyülekezetben, ahol az „igazság és a jog békéjét” teremtették meg, valóban mindenki csak a maga érdekére gondolt. Az oroszlánok leterítették az osztrák–magyar zsákmányt – a hiénák lesték a pillanatot, hogy összemarakodjanak felette és – a kiéhezett sakálok lesben álltak a sötétben. A történelem ítélőszéke előtt Tardieu felel a békeműért. Amerika erkölcsi ereje és az erős francia hadsereg állott mögötte – Clemenceau és Wilson tekintélyére támaszkodva szervezett és sugalmazott, felügyelt és diktált mindenfelé. Egyetlen szakértői véleményt sem vettek be a főjelentésbe – amelynek alapján 1919. május 8–án a konferencia döntött – anélkül, hogy Tardieu ne ellenőrizte vagy ne módosította volna.

Olyan nagy horderejű részletjelentést, mint amilyen például: a Bánát felosztásának – az önálló horvát–szlovén katolikus Jugoszláviának kérdése, és a szerb–olasz konfliktus volt, egyszerűen kihagytak a főjelentésből, amennyiben az ilyen részletjelentések Tardieu céljait akadályozták. A főbizottság jelentését pedig szándékosan annyira túlméretezték, annyi részlettel bővítették ki és olyan valószínűtlen érvekkel indokolták meg, hogy teljességgel lehetetlen volt annak tanulmányozásába alaposan belemélyedni – Emiatt Tardieu és Lansing hevesen össze is tűzött. Az anyag lelkiismeretes letárgyalása heteket vett volna igénybe, holott csak néhány óra állott rendelkezésre. A konferenciát tehát befejezett tények elé állították.

A fő– és albizottságokban mindig ugyanazok szólaltak fel. Komoly vita úgyszólván nem is volt. A tárgyalás, kilenc esetben tíz közül, párbeszéd alakjában zajlott le. A felszólalók betanult szereposztással szónokoltak. A jelenlevő meghatalmazottak pedig – ha látszólag az igazság pártjára állottak is – végül az elnök által támogatott előadó álláspontját fogadták el. Amennyiben netán mégis valamilyen vita merült volna fel, módját ejtették, hogy a hosszúra nyúló civakodásnak elejét vegyék. Ennek ellenére komoly összetűzésre került sor a bánáti kérdésben: a szerbek és a románok között, akik sehogysem tudtak egymással megegyezni abban, hogy a Bánát lakosságának többsége román–e vagy szerb...

A két fél hevesen összecsapott, mert egyik sem volt hajlandó engedni az igazából. Ekkor Clemenceau – akit a kitört háborúság felbőszített – haragjában népszavazás elrendelését indítványozta. Ez az indítvány Bratianut, Veznicset és Trumbicsot nagyon megijesztette, miután mindhárman jól tudták, hogy a Bánát lakosságának kétharmada magyar, vagy elmagyarosodott német. A népszavazás elrendelése tehát mindkét fél igényjogosultságát kétségessé tette volna. Tardieu – nehogy kritikussá váljék a helyzet – elnapolta az ülést és a döntést elhalasztotta. A legközelebbi ülésen úgy Románia, mint Szerbia megbízottai ünnepélyesen kijelentették, hogy megegyeztek. Clemenceaunak fontosabb dolgokon járt már az esze, semhogy tiltakozzék... Nem sokat törődött azzal, hogy indítványát elvetették... A bánáti népszavazásból nem lett tehát semmi... A nyilvános üléseken mindenki tudta, hogy a „vitákat” csak a karzat számára rendezik. Lansing két évvel később őszintén megírta, hogy „minden csak szemfényvesztés volt”.

A Quai d'Orsay páncélszekrényeiben felhalmozott jegyzőkönyvek semmitmondók. Ha nyilvánosságra kerülnének, senkit sem érdekelnének, mert kihagyták belőlük a leglényegesebb dolgokat. A valódi tényállást másutt kell keresnünk... Az igazságot azokban a naplókban találhatjuk meg, amelyekben néhány tárgyilagosan gondolkodó kiküldött feljegyezte a nap folyamán szerzett benyomásait, tapasztalatait és észrevételeit. Nem kevésbé mérvadók az angol, olasz, amerikai és francia hírszerző–osztályok kémeinek jelentései. Különös figyelmet érdemelnek továbbá a bizalmas gyűléseken, zárt ajtók mögött felvett gyorsírási jegyzetek, amelyekre gondosan ügyeltek, nehogy véletlenül nyilvánosságra kerüljenek.

Ha majd egyszer a napvilágra hozzák ezeket a brit, belga, amerikai, olasz és japán kiküldöttek által megörökített feljegyzéseket: Franciaországnak lesz min csodálkoznia. Amit az eddigi megcsonkított emlékiratokból még egyáltalán nem, vagy csak hiányosan ismer a közvélemény – azt a maga nyers és leplezetlen valóságában fogja ezután megismerni. Csak akkor fogja megérteni, hogy minek köszönheti a sivár jelent és a még nyugtalanítóbb jövőt. Meg fog döbbenni, ha megtudja, hogy a csalás és a tudatlanság mit művelt a francia győzelemből. A közvélemény be fogja látni, hogy a „jog és az igazság” nevében elkövetett gazságok, a béke torzképét teremtették meg. Tisztában lesz azzal, hogy a küszöbön álló háborúért nem azokat terheli a felelősség, akik nyíltan bevallják: hogy akár békés úton, akár erőszakkal a szentesített állapotokat meg akarják dönteni...

Az új háborúért azok lesznek felelősek, akik az erőszak és a jogtiprás utálatos békéjét teremtették meg. A kiküldöttek legnagyobb része nem látogatta rendszeresen a konferencia üléseit. Egyesek állandóan Párizsba jártak szórakozni, vagy üzletek után futkostak, amelyekre kitűnő alkalom kínálkozott. A békekonferencia tagjai, állásuk súlyát személyes érdekeik javára kamatoztatták. A legkomolyabban az angolok és az olaszok vették feladatukat. Ezek „ostoba kérdéseikkel és makacskodásukkal” majdnem meghiúsították a Szlovenszkóra és Horvátországra irányuló cseh, illetve szerb terveket.

Amikor 1919. február 5–én Benes nagy beszédében kifejtette a cseh követeléseket, előadását Lloyd George és Balfour állandóan gúnyos közbeszólásokkal kísérte. Az angolok magatartása olyan mély benyomást tett Wilsonra, hogy még ő is megkockáztatott egy–egy bíráló megjegyzést. Smuts, Balfour, Sonnino, Nitti távolmaradását egy–egy gyűlésről a csehek, a szerbek és a románok valóságos istenáldásnak tekintették... Azokkal szemben, akik kifogásolták, hogy a szónokok által felhozott érvek erőltetettek, túl merészek vagy elfogultak és ezért magyarázatot követeltek egyik vagy másik kérdésben, a konferencia vezetősége igen óvatosan járt el: a válaszadással rendszerint adós maradt a legközelebbi ülésig. Ezt a taktikát alkalmazta Benes 1919. február 5–én is – azon a bizonyos ülésen – ... Ha azután a közbeszólók erélyesen léptek fel – mint ahogy az Benes esetében történt – udvariasan felkérték őket, hogy várjanak türelemmel, amíg az előadó előterjesztését befejezi: mikor is megkapják a kért felvilágosítást.

Ezzel szemben nyomban az előterjesztés felolvasása után berekesztették az ülést s így elejét vették minden vitának. Balfour például saját kárán tapasztalhatta – február 5–én – ennek az eljárásnak a hátrányait. A konferencia nyilvános és bizottsági ülésein minden csak üzleti fogás és önző megalkuvás volt. Trianonban nem az volt a fontos, hogy kinek van igaza, hanem, hogy kinek mit követel a saját érdeke. Két évvel később ezt az elvet maga Tardieu is beismerte: amikor Magyarország népszavazást követelt a felvidék számára. Ezt azért utasították vissza, mert tudták, hogy Magyarország javára dőlt volna el. Tardieu ezt úgy fejezte ki emlékirataiban, hogy: „Választanunk kellett a népszavazás, vagy Csehszlovákia megteremtése között”. Ugyanez történt a Bánáttal is. Mikor hosszas csaták és kölcsönös becsmérlések után az ellenfelek megegyeztek a Bánát felett, a végeredményt a legyőzöttek tudomására hozták. A legfelsőbb tanács 1919. december 1–én hívta meg a magyar megbízottakat, akik Apponyi Albert gróf vezetésével 1920 első napjaiban érkeztek Párizsba. A Chateau Madridba internálták őket, ahol rendőri őrizet alatt állottak.
Csupán Apponyi grófnak engedték meg – magas korára való tekintettel – hogy rövid sétákat tehessen a Bois de Boulogneban egy rendőrfelügyelő kíséretében. Nyomasztó napok voltak...

A magyar küldöttség sejtette a feltételeket, de pontosan még nem ismerte azokat. Hivatalosan 1920. január 15–én vették át a békefeltételeket. A legfelsőbb tanács azt követelte tőlük, hogy minden vita és módosító javaslat nélkül írják alá azokat. Visszautasítás esetén azonnali katonai megszállással fenyegették meg Magyarországot. Azonkívül figyelmeztették a küldöttséget, hogy tiltakozása esetén beszüntetik a rokkantak, a betegek és a gyermekek élelmezését. A magyarok elkeseredett kísérlethez folyamodtak. A legfelsőbb tanácshoz intézett memorandumban felsorolták a csehek, a szerbek és a románok javára elkövetett jogsérelmeket és tévedéseket. Apponyi gróf a konferencia előtt megrázó ékesszólással védte népe igazát. Olyan őszinte fájdalom remegett hangjában, hogy többen sírva fakadtak.

„Ne bánjanak úgy e néppel, mint egy nyájjal. Most, amikor el kell dőlnie, hogy a jog és a szabadság hangzatos jelszavait őszintén értelmezik–e, ezekre a szent elvekre hivatkozva kérem a népszavazás elrendelését. Elfogadjuk annak eredményeit, bármilyen legyen is az. Ha ellenfeleink visszautasítják a népakaraton nyugvó igazságos döntést, megidézem őket az emberiség lelkiismeretének ítélőszéke elé.”

A legfelsőbb tanács hajthatatlan maradt, „A konferencia végleg határozott Magyarország határainak kérdésében. – mondotta Benes 1919. december 2–án – és semmiféle módosításnak nincs többé helye ezen állam javára.” „Magyarország számára nincsen könyörület” – jelentette ki Tardieu azon a napon, amelyen elfoglalta a bizottság elnöki székét. Izwolszky és Sazonov barátja: – akiknek megbocsájtották, hogy egykor osztrák érdekeket szolgált – megtartotta szavát azután is, hogy Beneshez és a szerbekhez pártolt. Nem hiába állott évek óta a szláv érdekek és a szlávsággal szövetséges Románia zsoldjában. Vak gyűlölete jóvátehetetlen következményekkel járt. Ezek a következmények mázsás súlyként nehezednek Európára és Franciaország biztonságára...

Francesco Nitti szavai szerint: „Az egyoldalú felvilágosítások” tették lehetővé a konferencia zárt ajtói mögött meghúzódó különféle gyanús érdekcsoportok történelemhamisításait. Az elmúlt sok keserves esztendő folyamán a legyőzöttek meggyőződtek arról, hogy a szerződések – amelyeknek aláírására kényszerítették őket – nem jóhiszeműleg kötött egyezmények voltak, hanem: erőszakos diktátumok s így jogilag és erkölcsileg hamisak...

Franciaország drágán fog megfizetni miattuk – ha egyszer ellene fordul a szerencse és megtudja, hogy a legyőzötteknek igazuk van! Mielőtt 1871–ben Bismarck kimondta határozatait, meghívta a francia meghatalmazottakat a frankfurti békekonferenciára és alkalmat adott nekik – a szigorú békefeltételek ellenére – hogy ügyüket védelmezhessék. Sőt, engedményeket is tett! Jules Favre például meg tudta menteni Belfort–ot. Apponyi gróf nem tudta megmenteni Erdélyt és a Bánátot!... Mert nem Bismarckokkal állott szemben...

Wilson, néhány héttel európai útja előtt nyilvánosságra hozta azon elhatározását, hogy a népek önrendelkezési joga nem vonatkozik a Monarchia nemzetiségeire. Ez a kijelentés óriási meglepetést keltett a trianoni békekonferencia köreiben. Wilson 1918 októberében megírta Károly császárnak, hogy a Monarchia nemzetiségei a háború utolsó hónapjaiban „meghatalmazott képviselőik útján” – Korfuban – Rómában – Pittsburg–ban – már hivatalosan kifejezték kívánságaikat. A konferencia számára nem marad tehát más teendő, minthogy elismerje akaratukat. Clemenceaut a német kérdés és a francia választások teljesen lefoglalták. A „másodrendű kérdések” nem érdekelték. Régi bizalmatlansága Tardieuvel szemben is eloszlott, akinek szabad kezet engedett. Csupán a Habsburg–birodalom felosztását követelte. Clemenceau ebben a tekintetben nem tudta leküzdeni előítéleteit. A katolikus Monarchiában csak a forradalom demokratikus és világias eszméinek ellenségét látta. Arra egy pillanatig sem gondolt, hogy a katolikus Ausztria, a protestáns Poroszországnak természetes ellenfele és hogy Ausztria fenntartása és a katolikus német tartományokkal való megerősítése: az európai egyensúly biztosításának elsőrendű érdeke.

Lloyd George ellenezte a Monarchia felosztását, de Masaryk levette a lábáról. Végül is Tardieu álbölcselkedésének hatása alatt engedett, Balfour lord ellenvetésére azt válaszolta, hogy Angliát – az osztrák kérdésben tanúsított előzékenységéért – majd a Perzsa–öbölre és Mezopotámiára vonatkozó koncessziókkal fogják kárpótolni. A német gyarmatok felosztásánál is különös tekintettel lesznek az angol érdekekre... Benes merész, túlzó és erőszakos követeléseire volt szükség, hogy Lloyd George ismét gyanút fogjon. Sajnos, mire Benes átlátszó hazugságainak hallatán – az 1919. február 5–iki hírhedt ülésen – észbe kapott: már késő volt... Olaszország is csalódott... A szövetségesek Olaszország tiltakozása miatt utasították vissza 1917–ben Károly császár különbéke–ajánlatát. A tervet – adott szava ellenére – Ribot árulta el Sonninónak, csak azért, mert rossz szemmel nézte az alkudozásokat, amelyeket nélküle kezdeményeztek.

A helyzet korlátlan ura: Wilson elnök volt. Az összes szövetséges hajbókolt neki. Mialatt Masaryk Washingtonban Wilsonnal tárgyalt: párizsi barátai sem voltak restek, és Franciaországot egy rendkívüli horderejű politikai lépésre ösztökélték, amelynek visszahatásai mindmáig elmérgesítik a nemzetközi helyzetet. A közvélemény persze mit sem tudott Franciaország ezen végzetes ballépéséről és nem tud róla ma sem. Wilson éppen indulófélben volt Európába, amidőn Jusserand washingtoni francia nagykövet, Clemenecau megbízásából jegyzéket nyújtott át neki: 1910. november 29–én. A Jusserand–féle jegyzékben Franciaország ismertette a Monarchia felosztása kérdésében elfoglalt visszavonhatatlan álláspontját. Tardieu és Benes sugalmazására a leghatározottabban követelte a békekonferenciára készülődő Wilsontól, hogy tizennégy pontja a Monarchia szláv nemzetiségeire semmiképp sem legyen alkalmazható.

Benes a londoni „Fortnightly Review”–ban foglalkozott a Jusserand–féle jegyzékkel, amellyel kapcsolatban 1920 novemberében ezt írja: „Be akartuk bizonyítani Európának, hogy Ausztria–Magyarországra nem volt többé szüksége...” „Közép–Európa népei – így szól többek között Wilson tizennégy pontja – önmaguk fognak határozni sorsuk felett, mihelyt a nagyhatalmak letárgyalták a német kérdést és sor kerülhet a Monarchia feldarabolása által előidézett helyzet tanulmányozására.” Ezzel szemben a Jusserand–féle jegyzék szerint: „Az Osztrák–Magyar Monarchia sorsa nem lehet többé vita tárgya, minthogy ez a hatalom megszűnt. Ennélfogva sem a különböző arcvonalakon kötött fegyverszünet, sem az amerikai elnök tizennégy pontja nem szolgálhat alapjául a békekonferenciának.”

Wilson annál könnyebben engedett a francia követeléseknek, miután azok megegyeztek Masaryknak tett ígéreteivel. Az amerikai elnök és a franciák tudták, hogy a központi hatalmak nem azért tették le a fegyvert, mert a szövetségesek katonailag megverték őket, hanem mert: bíztak abban, hogy a tizennégy pontban összefoglalt wilsoni elvek elfogadható békefeltételeket biztosítanak majd számukra. Németország, Ausztria és Magyarország a tizennégy pont közzététele után fellélegzett. A legyőzöttek bíztak a Diaz által megkötött november 3–iki páduai és a Franchet d'Espérey által november 6–án Belgrádban megkötött fegyverszünetben.

De rövidesen következett a nagy kiábrándulás. November 8–án Foch tábornagy kérésére a legfőbb tanács rácáfolt Diaz intézkedéseire és érvénytelenítette a páduai fegyverszünetet. Már Franchet d'Espérey felhatalmazta a szerb csapatokat, hogy megszállhatják a Bánátot. A románok felbátorodva a németek távozásán, ugyanezt cselekedték Erdélyben.

Ez az eljárás és a Jusserand–féle jegyzék, amely nem tartotta tiszteletben az ünnepélyesen vállalt ígéreteket: erőszakosságával példátlanul áll a művelt államok történelmében és súlyos teherként nehezedik Franciaországra. Ez az erőszak tűrte, hogy a csehek és a szerbek Közép– Európában és a Balkánon megvalósítsák titkolt céljaikat, amelyeknek érdekében 1914 júliusában Oroszország a világháborút előidézte. Ez súlyosodik a legjobban Franciaországra. Ausztria felbomlásával, Magyarország megcsonkításával megszűnt az egyetlen akadály, amely Németország háború előtti hatalma visszaállításának útjában állott.

A leigázott népek gyűlöletének legfőbb oka az az igazságtalan béke, amelyet Trianonban diktáltak. A versailles–i szerződés következményei eltörpülnek a trianoni szerződés következményei mellett. A Monarchián marakodtak: az volt a vadászat legkiadósabb zsákmánya. A hullafosztogatók ocsmány munkájának senki sem vetett gátat. Mindenki a maga érdekeire gondolt. A lázas tülekedéshez legjobban a csehek értettek. Pedig látszólag kevesebbet kaparintottak meg maguknak, mint a románok és a szerbek.

Részlet prof. Badiny Jós Ferenc „Trianon és a Harmadik Világháború” című könyvéből

Megnézem a könyvet

<< < >> >
Ez a honlap sütiket használ. A sütik el­fo­ga­dá­sá­val kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Adatvédelmi nyi­latkozat: GDPR