- Blog -

Ki teremti a tökéletes Univerzumunkat?

Eltitkolt igazságok
2019-03-08

„A csillagokat nézd, és ne a földet a lábad alatt! Próbáld megérteni, amit látsz, és hogy mitől létezik az Univerzum. Légy kíváncsi!” -Stephen Hawking, fizikus

Egy belsőleg formált Univerzumnak van egy belső formálója…

Sok úttörő tudós, köztük Planck, Heisenberg, Schrödinger és Einstein, minden korszak szellemi keresőjével az eddig ismeretlent fürkészik, és felteszik a kérdést, hogy ki vagy mi teremti tökéletes Univerzumunkat. 1936-ban Einstein fiatal diákjához, Phyllis Wrighthoz írt levélében azt mondja „Mindenki, aki komolyan részt vesz a tudomány törekvésében, meggyőződik arról, hogy a szellem nyilvánvalóvá válik az Univerzum törvényeiben, a szellem sokkal hatalmasabb az embernél, és hatalmas erejével szemben alázatosnak kell lenni.” Azt mondhatom, hogy most egy olyan küszöbön állunk, ahol a következő nagy lépcsőfokok, amelyek felfedik e nagy rejtély lényegét, végre képesek integrálni a bizonyítékokon alapuló és a hit alapú perspektívákat. Az egyre növekvő tudományos megítélése mindannak, amit fizikai valóságnak nevezünk, ugyanakkor megmutatja, hogy szó szerint teljes egészében formálódik, és a legegyszerűbbtől a legösszetettebb formáihoz kapcsolódik.

Más szavakkal, a Világegyetem nem csupán az önkényesen felhalmozott adatok és véletlen folyamatok mindent átható jelenlétéből áll, hanem rendezett, mintázott, relatív, érthető, kimagaslóan kiegyensúlyozott, hihetetlenül kreatív, megdöbbentően erőteljes, és mégis alapvetően egyszerű. A tér és az idő kezdetétől, a lehető legegyszerűbb, de nem egyszerűbb formában jelennek meg a lényeges utasítások, amelyekből az 13,8 milliárd éves Univerzum megkönnyítette az egyre összetettebb szintek kialakulását. A nem lokálisan összekapcsolt intelligencia információs entrópikus fejlődésében a fizikai létezés minden skáláját társ-teremtésben kifejezik, feltárják és megtapasztalják, miközben a progresszív öntudatosság megtestesülése felé halad.

Mivel egy belsőleg formált Univerzum nem létezhet formáló nélkül, az ilyen kreatív lendület antropomorfizálása nélkül az elkerülhetetlen kérdés: ki vagy mi a végső intelligencia, ami a tökéletes Univerzumot létrehozza? Most ezt a lényeges kérdést vesszük szemügyre, és meglátjuk, hogy a kozmikus hologram kialakuló megértése új perspektívát ad mind a korabeli enigmának, mind a válasznak. Az egyre növekvő bizonyítékokkal, hogy a mi véges Univerzumunk egy végső soron végtelen kozmikus plenumon belül van, itt a megfelelő idő, hogy foglalkozzunk más Univerzumok multiverzumával a miénken túl.

BELSŐLEG FORMÁLT UNIVERZUMUNK

A francia filozófus és író, Marcel Proust azt mondta: „A felfedezés tényleges útja abban áll, hogy nem új tájakat keres, hanem új szemmel néz.” Így volt ez az emberiség egész történelme során, és mindig kibővítettük a látásmódunkat. Új adatokkal további információkat gyűjthetünk, és észlelhetjük az általuk kódolt jelentéstartalmat. Értelméből tudunk haladni a tudás felé, és tovább, hogy a szálakat a bölcsesség kibontakozó szövetébe építsük. Indra hálójával, az ősi védikus bölcsek költői és mély látomásával elkezdtük feltárni a kozmikus hologramot. A kozmikus elme végtelenségének holografikus kifejeződését két évezreden át, és számtalan felfedezés után, alapvetően ugyanabban a perspektívában találjuk meg, bár nagyon különböző nyelven mondjuk el.

A nézetek ezen fejlődő konvergenciája továbbra is a veleszületett és minden átjáró intelligencia elismerésével folytatódik, amely teljesen átáramlik mindenen, amit fizikai világnak nevezünk. Az elmúlt 13.8 milliárd éves univerzális utazásunk a fénnyel telt kezdetektől indult a bolygók geoszférájáig, a komplex bioszféráig, amely otthont ad bolygónknak, egészen a globális technoszféráig a huszonegyedik század elejéig.

Hol járunk most? Mit kell most látnunk, és milyen új nézőpontból? A jelenleg működő techno-szféra és az internet lehetővé teszi társadalmainknak egy globális egészbe való olvadását; hozzáférhetünk olyan hatalmas új információs szintekhez, amelyek úgy áramolnak, mint korábban soha. Ez a techno-szféra szó szerint világhálóként köt minket össze, és emeli és tükrözi emberi tapasztalatainkat és különféle közösségeinket. Talán a legmegfelelőbb módja annak, hogy értékeljük, hogy megosztjuk és erősítjük az egyetemes értékeket, miközben megtanuljuk a különbségek tiszteletben tartását. Ezenkívűl lehetővé teszi számunkra, hogy találkozzunk a nagy inspiráció, öröm vagy mély bánat pillanataiban. Megmutatva mi volt, mi van, és mi lehet, jó vagy rossz, arra bátorít, és néha kényszerít bennünket, hogy kollektíven új perspektívából nézzünk. Akkor eldönthetjük, hogyan akarunk reagálni az új helyzetekre. Ahogyan Gandhi is mondta, rajtunk múlik, hogyan látjuk a világot.

Az I. világháború kataklizmáját követő években a Pierre Teilhard de Chardin, a Le Roy és Vladimir Vernadsky megalkotta a nooszféra kifejezést, ami a görög „elme” szóból származik. Az emberiség jövőjére gondolva ez a három látnok előre látta a lehetőséget, hogy a növekvő bonyolultságú folyamatok a környezeti bioszféra által egy ilyen kollektív és egységesítő emberi és alapvetően bolygó tudatosság felé haladnak. Most, majdnem egy évszázaddal később, egy olyan technoszféra megjelenését, amelyet soha nem terveztek, mint egy szükséges átmenetet kell elfogadni, amely lehetővé teszi az egész emberiség számára, hogy feltegye az alapvető kérdéseket és a természet egy szélesebb összefüggésben lássa önmagát.

Az I. világháború világméretű konfliktusát követő „soha többé” időben Teilhard úgy érezte, hogy egy ilyen nooszféra a szeretet győzelmét testesíti meg a félelem erői fölött. Valóban úgy vélte, hogy „a szeretet az a vonzerő, amely összeköti és összetartja a világ elemeit… A szeretet valójában az univerzális szintézis képviselője.” Az új felfedezések egyre inkább támogatják Teilhard univerzális szintézisét a kozmikus hologram természetének egészében. Ugyanakkor a techno-szféra feltárja a globális szétesés veszélyét, hacsak nem kapcsolódunk össze egy emberi családként, és nem viselkedünk igazságosan, együttérzéssel és felelősségteljesen egymással és egyetlen bolygónkkal. Ez lehet, és remélhetőleg lesz is, de csak akkor, ha úgy döntünk, hogy amikor megközelítjük a nooszféra látomását, képesek vagyunk leküzdeni félelmünket és tagadásunkat, és végül eljutunk a következő evolúciós és kritikus küszöbhöz, hogy átöleljük tudatosságát.

KOZMIKUS ELME

A komplex síkon túl, a nem-fizikai birodalmak vizsgálatában a tudomány csak most kezdi utolérni az elmúlt évezredek tapasztalatait. Az elkövetkező évek felfedezései majdnem minden bizonnyal megrázzák majd az észlelésünket, nem csak a kinti világot, hanem sokkal nagyobb és személyes szinten is. Mert valószínűleg közvetlen kapcsolatba kerülünk egy nagyobb, végső soron végtelen és örökkévaló intelligenciával, amelynek mikrokozmoszai vagyunk - a nagy kozmikus óceán cseppjei, a nagy kozmikus láng szikrái.

A „fizikai”valóságnak és a benne rejlő testetlenség valódi természetének megértése csak az utazásunk első lépése volt. A következő kihívás az, hogy megértsük, hogyan építi fel a kozmikus elme a valóság és a hologramosan kifejeződő természetünket és a véges Univerzumok lehetőségeit; ez a folyamatban lévő úttörő tudományos munka próbálja megérteni a kozmikus hologramot. Az út mentén az elme és az anyag érzékelhető elkülönülése megszűnik, és az elmúlt évszázad tudományos felfedezései által egyre inkább fenyegetett illuzórikus dualizmus végül feloldódhat az egységben, amely magába foglalja az elmét.

FELISMERÉS

Idegtudósok, pszichológusok és pszichiáterek egyre inkább felismerik, hogy nem érzékeljük a „külső” valóság közvetlen ábrázolását, hanem érzékszervünk és agyunk a velünk született tudatunk fordítójaként és integrált szolgáltatójaként működik. Amit gondolunk, érzünk és hiszünk, függetlenül attól, hogy „igaz-e” vagy sem, jelentősen befolyásolja, hogy mit gondolunk valódinak.

A régi „hiszem, ha látom” kifejezés helyett a „hiszem, tehát látom” a helytálló, mivel számos tanulmány és kísérlet azt mutatja, hogy szó szerint azt „látjuk”, amit hiszünk, amire számítunk. A pszichológusok bebizonyították, hogy amikor elvonják a figyelmünket, akkor figyelmen kívül hagyunk egyébként nyilvánvaló eseményeket, és társteremtjük azt a valóságot, amelyet észlelünk – ez egy olyan hajlam, amit olyan mentalisták, mint például az angol Derren Brown, gyakran szakértő módon manipulálnak. Egy jól ismert (és megdöbbentő) példa a „változási vakság” jelensége, amelyet Daniel Simons és Daniel Levin pszichológusok egy 1998-ban végzett kísérletben mutattak be. Ez akkor fordul elő, amikor figyelmünket elterelik. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a változási vakság az információ figyelmen kívül hagyása a figyelemelterelés előtt és után, így az agy kitölti a hiányosságokat, és arra a következtetésre jut, hogy nem történt változás, még akkor sem, ha valójában megváltoztt valami.

Simons és Levin kísérletét a Cornell University-n végezték el. A kísérletezők egy campus térképet fogtak, és útbaigazítást kértek a járókelőktől. Körülbelül tizenöt másodperccel az utasítások megadása után két másik kísérletező egy ajtót hozott, besétáltak a beszélgetők közé, és titokban helyet cseréltek az eredeti kérdezőkkel. Amikor a járókelők befejezték az útbaigazítást, a kísérletező elmagyarázta, hogy pszichológiai tanulmányt végzett arról, hogy az emberek hogyan figyelnek, és megkérdezte őket, hogy észrevettek-e valami szokatlant, amikor a két férfi az ajtóval elhaladt. Nemleges válasz esetén az útbaigazítótól megkérdezték, észrevette-e hogy nem azzal beszél, aki először segítséget kért tőle. Az emberek több mint fele nem vette észre, hogy a kérdezők a beszélgetés közepén helyet cseréltek! A további kísérletek azt mutatták, hogy ha nincs valami érdekeltség a találkozásban ‒ például amikor az egyén megjelenése releváns – a radikális változás, például az emberek kicserélődése, észrevétlen marad. Bár a legtöbb ember úgy gondolja, hogy vele ez nem fordulhat elő, a helyzet az, hogy tízből csaknem nyolccal megtörténik.

A tudósok az elmúlt néhány évtizedben azt is megvizsgálták, hogy amit gondolunk és hiszünk, az valójában megváltoztatja testünk működését. A keleti gyógyítóknak az elme alapú hagyományok, mint például a meditáció, mindig is magától értetődőek voltak a gyógyulásban, de az elmúlt években a nyugati tudósok is tanulmányozták és megerősítették az ilyen állításokat. 2002-ben a Harvard Gazette számos kísérletről számolt be az 1980as évek elejétől, amelyet Herbert Benson a Harvard Medical School kollégája vezetett a tibeti buddhista tum-mo meditatív gyakorlatról. A kísérletekben részt vevő szerzetesekről nemcsak azt tudták bizonyítani, hogy tudatosan képesek csökkenteni az anyagcseréjüket, akár 64 százalékkal is, de jelentősen meg tudják emelni a testhőmérsékletüket. A „belső tűz -ként fordított tum-mo vizualizációs és fókuszáló technikát évszázadok óta használják, annak bizonyítására, hogy a szerzetes képes a mértékletességre. A gyakorlat során koncentrációval elegendő belső hőt kell termelni ahhoz, hogy az éjszakai meditációt a fagyos hidegben el lehessen viselni meztelenül ülve a hóban.

Az évezredek alatt sok hasonló lelki gyakorlat alakult ki, és most a hindu jógikat vizsgálják tudományos szempontok szerint, hogy megfejtsék, hogyan képesek a testi fájdalmat a gondolat erejével szabályozni. 2004-ben egy kutatócsoport Erik Peper vezetésével a San Francisco State University-n beszámolt egy jóga mester tanulmányozásáról, aki képes volt a nyelvét és nyakát átszúrni egy nyárssal úgy, hogy nem érzett fájdalmat, és nem vérzett. A kísérletek az alfa-agyhullámok koherensen magas szintjét mutatták, amely a mély, mégis éber relaxációhoz kapcsolódik, és kiderült, hogy a jóga mester képes volt tudatosan csökkenteni a bőr elektromos aktivitását, ezáltal csökkentve a fájdalomreakciót és a véráramlást.


Az elektrodermális aktivitást és a következményes fájdalomcsillapítást egy korábbi, 1999-es kísérletben hipnózissal mutatta be Vilfredo De Pascalis és mások, akiknek az alanyai ugyanazt a fiziológiai választ mutatták, de ezúttal inkább a hipnózis, és nem a saját tudatos akaratuk miatt. A hitnek tudatosan vagy tudattalanul ugyanaz lehet a hatása. Nyugaton jól ismert placebo-hatás, amikor valaki az adott kezeléssel vagy gyógyszerrel kapcsolatban egészségügyi javulást tapasztal, annak ellenére, hogy a placebo nem gyógykezelés vagy gyógyszer, mindazonáltal a tünetek, beleértve a fájdalmat valóban enyhülnek.

Guy Montgomery és Irvin Kirsch pszichológusok 1996-ban úttörő kísérletet folytattak diákokkal az University of Connecticuton a trivaricaine nevű, látszólag új helyi fájdalomcsillapítóval. Aktív hatóanyag nem, csak víz, jód és kakukkfű-olaj volt benne. Mégis, amikor a diákok egyik mutatóujját befestették, majd mindkét mutatóujjukat öszszeszorították, a diákok jelentősen kevesebb fájdalmat észleltek a „kezelt” ujjukban. Mint az ilyen kísérletek kimutatták, a placebo-hatás nem az aktív pozitív gondolkodás eredménye, hanem egy valódi hit, még ha hibás is, a gyógyítás hatalmában. Tehát ismét azt látjuk, hogy az elme képes a test fizikai reakciójának szabályozására.

A placebo jótékony hatásaival ellentétben a társult és egyúttal valódi úgynevezett nocebo-hatás negatív válaszokat eredményez. Az alanyok által a nocebo-szerekre adott válasz tanulmányozása során Fabrizio Benedetti fiziológus a University of Turin Medical Schoolban hormonális reakciót mutatott az agyalapi mirigy és a mellékvesék között, melyek mindegyike ránk nézve fenyegető helyzetben kiváltja a „küzdesz vagy menekülsz” reakciót. Szó szerint, ha a hit és a következetes félelem elég erős, egy ilyen válasz halálos lehet.

2014-ben Benedetti több mint száz diákot elvitt egy alpesi kirándulásra, és előzetesen egyikőjüket figyelmeztette arra, hogy ilyen magasság migréneket okozhat. Az utazás során észrevette, hogy figyelmeztetése a résztvevők több mint egynegyedére kiterjedt. Azoknak, akik hallották a pletykát, nemcsak a legrosszabb fejfájásuk volt, de a nyáluk elemzése is fokozott reagálást mutatott az alacsony oxigénszintre és a magassági betegséggel kapcsolatos enzimek szintje is magas volt benne. A társadalmi „fertőzés” fizikailag is megjelent. Az ilyen elme-test hatások egyre nőnek.

Egy 2009-es cikkben a Wired magazinban Steve Silberman arról számolt be, hogy az Egyesült Államokban 2001 és 2006 között az új termékek százalékos aránya a 2. fázisú klinikai vizsgálatok után, amikor a gyógyszereket először tesztelik a placebo-hatás szempontjából, 20 százalékkal emelkedtek. Az átfogóbb 3. fázisú vizsgálatokban a potenciális gyógyszereredménytelenség vizsgálatok száma 11% -kal nőtt, főként a placebohatásokkal szembeni rossz összehasonlítás eredményeképpen. A folyamatosan magas szintű kutatások ellenére fokozatosan kevesebb új gyógyszert engedélyeznek a placebókkal szembeni elégtelen teljesítményük miatt.

Silberman arról is beszámolt, hogy amikor már évek óta forgalomban lévő gyógyszerekkel kapcsolatos nyomon követési teszteket hajtanak végre, akkor néhány ugyanezen oknál fogva bukik meg. Az antidepresszáns vizsgálatok két átfogó elemzése azt mutatta, hogy az 1980-as évek óta jelentősen emelkedett a placeboválasz, az egyik szerint a placebo-effektus megduplázódott az adott időszakban.

Nem a régi gyógyszerek lesznek egyre gyengébbek, hanem a placebo-hatás erősödik. Ennek számos oka van. A fejlődő országokban a hirdetések és a gyógyszer-tesztek növekvő szintje növeli a gyógyszer hatékonyságával kapcsolatos elvárás szintjét. A pszichológiai gyógyszerek, például az antidepresszánsok egyre növekvő alkalmazása szintén befolyásolja az agynak az érzelmekkel és hiedelmekkel kapcsolatos részeit.

Bár mindezen szempontok kétségkívül hozzájárulnak, lehet, hogy mind egyénileg, mind kollektíven a mögöttes tudatállapotunk egyre inkább és erőteljesebben társ-teremti a valóságunkat? Ebben az esetben a gondolatok, az érzelmek és a fiziológia közötti információs kölcsönhatás korrelációban állhat mind a placebo, mind a nocebo hatásokkal. Ahogyan ebben a könyvben látjuk, a pszichológus kutatók, a fizikai tudományok mellett, ugyanúgy konvergálnak abból a megértésből, hogy nincs „valódi” elkülönülés az úgynevezett megfigyelő és a megfigyelt között. Mindazonáltal, bár egyre inkább tudjuk, hogy a tudat elsődleges fontosságú a valóságunk számára és társ-teremti azt, csak néhány tudós hajlandó arra, hogy elfogadja, minden valóság szó szerint tudatosság.

Giulio Tononi idegkutató és Christof Koch pszichiáter Tonoi integrált információelméletével valószínűleg a legközelebb állnak az áttöréshez, hogy megértsék a tudatosság elsőbbségét, amelynek koherenciája a legnagyobb az ébrenlét alatt, a mély alvás során lecsökken, és álom vagy REM alvás közben tér vissza magas szintre. Jelenleg azonban számos kutató számára nagy akadályt jelent, hogy felismerje, hogy érzékeink és agyunk feldolgozza és értelmezi az individuális mikrokozmosz tudatunk és kollektív emberi és bolygó tudatosságunk és a Világegyetemünk holografikus teljességének kommunikációját.

Részlet Jude Currivan Ph.D. „Kozmikus hologram” című könyvéből

Megnézem a könyvet

<< < >> >
Ez a honlap sütiket használ. A sütik el­fo­ga­dá­sá­val kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Adatvédelmi nyi­latkozat: GDPR